3. fejezet

Sziasztok!

Bocsánat a hosszú kimaradásért, ezen igyekszek majd változtatni a jövőben! Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett véleményeket, most is számítok rátok!

Nem írok kisregényt, jó szórakozást!

Puszi

3.

Már nagyon bánom, hogy így viselkedtem. Felkaptam a vizet a semmiért. Ez az egyik rossz tulajdonságom. Sajnos ilyen vagyok, képes vagyok bolhából elefántot csinálni. Bár igazából csak az zavart kimondva az egészben, hogy az utolsó pillanatban szólt nekem erről az útról.
Mióta elment Marcus megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak bennem. Félelmet éreztem. Nem tudom miért, de féltem. Volt egy baljós előérzetem is és ez a kettő együttesen igazán feszültté tette a perceimet. Azt kívántam bárcsak már eltelt volna pár óra és bárcsak hívott volna már Marcus. De még alig telt el egy óra mióta elment.
Miután elment sokáig álltam az ablak előtt a konyhában és csak néztem ki rajta, miközben szürcsölgettem a kávém. Néztem ki az ablakon mintha csak vártam volna valakit. Minden egyes pillanattal egyre feszültebb voltam, nem bírtam nem foglalkozni azzal az érzéssel. Hívni viszont nem akartam, hisz vezet, nem akartam közben zavarni. Ahogy teltek a percek, megpróbáltam elnyomni ezt az érzést és elkészülni. Készültem ugyanis meglátogatni húgomat. Itt dolgozik az óvodában és elég sűrven el szoktam hozzá menni. Olyankor beszélgetek egy kicsit vele és az ott lévő gyerekekkel is foglalkozok egy kicsit. Ez most jól fog neki jönni, hisz egyedül maradt a gyerekekkel, a munkatársa megbetegedett. Felhívta a szülőket és megkérte őket, hogy aki tudja, ne vigye a héten a gyerekét óvodába, mert egyedül nem tud annyi gyerekre odafigyelni. Szegénykém most igazán elfoglalt volt és megmondom nem is tudott a látogatásomról, amolyan meglepetésnek szántam. Gyorsan beledobtam a táskámba minden szükséges dolgot, lekaptam az akasztóról a kulcsom, bezártam az ajtót és elindultam. A telefonom egész úton a kezembe szorongattam. Ez egy kicsit megnyugtatott. A helyi buszjáratot használtam, hisz az óvoda nem éppen pár perces sétára volt a lakástól. Persze a busz megint késett, őszintén szólva nem is csodálkozom. Sokkal feltűnőbb lenne, ha egyszer pontosan a menetidő szerint érkezne a megállóba. Kinyitotta előttem a sofőr az ajtót, felszálltam vettem egy jegyet, majd haladtam hátha találok helyet. Nem voltak sokan a buszon és találtam is egy üres helyet, így leültem az ablak mellé. Azzal, hogy kifelé néztem rajta tereltem a gondolataim. Azzal, hogy csak ezzel az érzéssel foglalkoztam teljesen meg is feledkeztem Sebastian-ról. Bár megmondva, ha ilyen lesz ezután jobb, ha nem is foglalkozok vele. Nincs szükségem a kirohanásaira, a régi barátom akarom visszakapni.
A következő megálló volt az én végállomáson. Felálltam, odasétáltam az ajtóhoz és megnyomtam a jelzőgombot. A sofőr megállt és természetesen nyílt az ajtó így leszálltam. Körülbelül egy 10 percet sétáltam még, majd megérkeztem az óvodához. Elmosolyodtam. Valamikor régen én is ide jártam és a húgom is. Most pedig ő dolgozik itt, mint óvónő. Büszke vagyok rá. Emlékszek sokszor voltam rossz, néha már az óvónők se tudtak velem mit kezdeni. Amikor anyu vagy apu jött értem már várták aznap mit fognak nekik mondani, mit csináltam. Akkor furcsállták a dolgot, amikor nem panaszkodtak rám. Rossz gyerek voltam, de felnőttem. Talán jó ember lettem. Mindent megkaptam és mindenre megtanítottak, ami az embert jó emberré teszi, de mégis lehet, nem vagyok az.
Benyitottam az ajtón, majd haladtam az egyik szoba felé. Nem hallatszott nagy robaj, ami megmondva furcsa is volt, hisz nagyon sok hozzám hasonló kisgyerek jár ide. Megálltam az ajtó előtt, majd kopogtam. Lenyomtam a kilincset és beléptem. Épp egy mese közepét zavartam meg. Hatalmas mosollyal arcomon léptem be és üdvözöltem mindenkit.
- Sziasztok! – köszöntem vidáman.
Közben haladtam húgom felé, akinek az arcán megkönnyebbülés tükröződött.
- Szia! – köszönt. – Gyerekek mit kell mondani? – nézett kicsit bosszúsan a vele szemben ülő kislányokra és kisfiúkra.
- Csókolom! – majdnem kórusban szólt.
Adtam húgom arcára egy puszit.
- Gondoltam megleplek. Remélem nem gond!
- Dehogy is, jó, hogy jöttél! Van kedved ugye egy kicsit óvónőset játszani?
Elnevettem magam.
- Persze segítek neked egy kicsit.
Ő befejezte a mesét, addig én lepakoltam a táskám az övéhez. A telefonom a zsebembe tettem, hogy ha hívnak, azonnal fel tudjam venni. Amikor visszaértem hozzájuk, húgom Gitta összezárta a könyvet és a gyerekekhez szólt.
- Mit szólnátok ahhoz, ha egy kicsit kimennénk?
A gyerekek helyeselték a dolgot. Mindenki felpattant a helyéről és máris indultak ki az udvarra.
- Menj már velük. – kért meg Gitta
- Megyek. – mondtam mosolyogva.
Amikor rápillantottam láttam, hogy az arckifejezése ezt sugallja: Köszönöm!
Kimentünk a gyerekekkel, akik azonnal birtokba vették a kinti játékokat. Futkároztak, fogócskáztak, labdáztak, és nagyon sokat nevettek. Örültek és boldogok voltak. Nem sokkal később Gitta is kijött hozzám és megállt mellettem.
- Mi újság Ilke?
- Sok minden.
- Ez már nem hangzik jól. – nézett rám amolyan mindent el kell mondj nézéssel-  Azt hiszem van egy kis időnk, figyelek.
- Húgocskám ez a nézés!
- Mindent el kell mondj! Emlékszel mikor ott feküdtem az ágyadba és bőgtem neked. Mindig mindent elmondok neked és te is mindig. Nehogy ez legyen az első kivétel!
- De ez most hosszú. – sóhajtottam egy nagyot.
- Jó rendben. – durcáskodott egy kicsit.
Közben két kisfiú összeverekedett. Gitta azonnal odarohant és szétszedte őket, majd igen keményen lekorholta. Sajnáltam szegényt, látszott rajta, hogy fáradt és már nincs meg az a hatalmas türelme sem. Pedig ő igazán türelmes ember! Segítségére mentem és kitaláltam, hogy játsszunk valamit a gyerekekkel közösen. Beálltunk egy nagy körbe és elkezdtem egy régi gyerekdalt énekelni. Ezt még itt tanultam. Ez örökre bevésődött a fejembe, most pedig itt volt az ideje, hogy előkotorjam emlékeimből. Gitta is ismerte, ő is ezen nőtt fel.  Elkezdte velem együtt énekelni, majd a többedik éneklés után a gyerekek is. Közbe körbe-körbe jártunk. Miután láttam rajtuk, hogy unják egy labdás játékot mutattam nekik. Az szerencsére lekötötte őket, így mi is tudtunk egy kicsit pihenni. Odamentünk az ajtóhoz és leültünk a lépcsőre. Onnan rájuk is láttunk, és legalább tudtunk is egy kicsit beszélgetni.
- A tegnapi napom nem egészen úgy sikeredett, mint ahogy szerettem volna. – kezdtem neki a mesélésnek.
- Miért mi történt?
- Tudod tegnap jött haza Sebastian… - belevágott szavamba hirtelen
- Itthon van? Nem úgy volt, hogy később jön?
- De úgy volt. Találkoztunk a kávézóban. Először minden jó volt, tudod, mint régen, mesélt én is meséltem. Aztán mikor a téma Marcusra terelődött olyanokat vágott hozzám… nem gondoltam volna. De az a legjobb, hogy ő papol, pedig jobb lenne, ha hallgatna.
- Igen, a húzásai… mit is mondjak.
- A lényeg összevesztünk. Megmondtam neki, hogy a régi barátom akarom visszakapni és nem erre a valakire van szükségem. Felálltam és otthagytam. Aztán annyira hülyén viselkedtem.
- Hát szoktál. – felnevetett egyet.
Ránéztem és azt hiszem értette ő is mit takar az arckifejezésem.
- Bocsi, csak megpróbáltalak…
- Ha ennyire érdekel, nem mondok semmit! – csattantam fel.
- Jaj Ilke te is csináltál már velem párszor ilyet!
- És élveztem is. - mosolyodtam el, mert eszembe jutott az akkori arckifejezése.
- Figyelek rád!
- Elvitt Marcus a kiállításra.
- Jó volt? – kérdezett megint közbe. Nem is a húgom lenne, ha nem ez csinálná.
- Igen jó volt. Jól éreztük magunkat, majd amikor indultunk haza a kocsiban közölte, hogy ma reggel elutazik több napra. Nagyon mérges lettem rá, amiért az utolsó pillanatban szólt nekem. Egész este dúltam fúltam rá. Reggel is alig szóltam hozzá. Aztán elment. Gitta nem tudom megmagyarázni, de van egy olyan rossz érzésem. Félek, hogy baja van.
- Hívd fel!
- Nem akarom zargatni.
- Hagyd már ezt abba! Hívd fel! – emelte fel hangját.
Gitta mindig is ilyen volt. Megmondta eddig is kerek perec mit gondol és most is megmondta mit tegyek szerinte. Amikor én adok neki tanácsot amolyan csak sugallást teszek az irányába és ő tudja is mit kellene tennie, de persze előtte jól elpanaszolja magát és utána mindig megeszünk egy adag fagylaltot.
Elővettem a zsebemből a telefonom és készültem felhívni. Először nem akartam megnyomni azt a bizonyos gombot, de húgom erőteljesen utalt arra, hogy hívjam. Vártam, hogy kicsöngjön, de csak egy sípoló hangot hallottam. Nem volt kapcsolható.
- Nem kapcsolható. – mondtam elhaló hangon. – Nem hiába volt az érzésem! Történt valami!
- Ilke ez még nem azt jelenti!
- Gitta érzetem, volt egy baljós előérzetem és erre meg nem kapcsolható!
- Fejezd már be! Ez még nem jelent semmit! Lehet lemerült!
Igaza volt. Nem kell megint ezt csináljam. Elvetettem azt a lehetőséget, hogy történt vele valami. Vagyis próbáltam csak. Hiába játszottam a gyerekekkel csak a viselkedésemre tudtam gondolni és arra, hogy milyen érzésem volt reggel óta, valamint, hogy nem kapcsolható.
Később már látszott a gyerekeken, hogy elfáradtak. Itt is volt már a délutáni alvás ideje, úgyhogy Gitta beparancsolta őket az épületbe és lefektette őket. Míg ő ott ült velük én leültem újra a lépcsőre és megpróbáltam felhívni Marcus-t de újra ugyanaz volt az eredmény. Egy ideig ott ültem és csak néztem ki a fejemből. Hallottam, hogy mozgás van mögöttem.
- Még mindig nem veszi fel. – sóhajtottam egyet. – Tudom, ki kell vernem ezt a hülyeséget a fejemből, de tudod milyen vagyok. – egy kisebb szünetet tartottam. – Elaludtak a gyerekek Gitta?
- Még nem, ott van velük. – szólalt meg mögülem egy ismerős férfihang, majd a hang tulajdonosa leült mellém.
- Szia Sebastian! – köszöntem neki.
- Szia! – köszönt ő is vissza
- Miért jöttél? Csak nem segíteni akarsz Gitta-nak?
- Bocsánatot akarok kérni a barátomtól. – ekkor ránéztem.
- Barát…
- Igen nekem a barátom vagy, akire szükségem van! Nem éppen úgy viselkedtem, mint ahogy kellett volna.
- Ez most melyik Sebastian? Akivel tegnap találkoztam, vagy aki a barátom?
- Aki a barátod. A tegnapi egy tuskó.
- Mondasz valamit. – mosolyodtam el.
- Ezt már szeretem! – jelentette ki.
- Mit?
- Amikor mosolyogsz! – húzódott neki is mosolyra a szája.
Én is szeretem látni őt mosolyogni, szeretem látni, ha nevet, ha boldog. Mindig akad valami, amin tudunk nevetni és akármi is van, mindig felvidít. Ez pedig nagyon kevés embernek sikerült. Egy kezemen meg tudnám számolni hánynak.
- Várj, mutatok valamit! – elkezdett a zsebében kotorászni, majd kivette a pénztárcáját, abból pedig egy fényképet. Meglepődtem, amikor odaadta nekem.
- Emlékszel?

Persze, hogy emlékeztem. Ez a kép akkor készült, mielőtt bekerült a száguldó cirkusz világába. Azon a nyáron volt egy kisebb baráti összejövetel, ami elég érdekesen végződött. Mi persze már akkor nem voltunk ott, jobbnak láttuk, ha hamarabb otthagyjuk a társaságot. Utólag belegondolva jól tettük. Elmentünk sétálni és a nagy bolondozás közepett kattintotta el ezt a képet rólam. Egy nagyon kedves emlék nekem ez a kép és ő ezt magánál tartja. Elnevettem magam, amikor a kezemben tartottam a képet. 

- Írtál rá valamit… - félbeszakítottam.
- Emlékszek.
Megfordítottam és a saját kézírásommal találkoztam. Az alábbi szöveget írtam a képhez:
Az élethez szerencse kell. A szerencsén kívül pedig valami plusz. Ez a plusz benned van, te vagy az!
- Miért van a pénztárcádban?
- Ezt mindig magammal viszem. Amikor belekerültem ebbe és ezt adtad nekem, sokat jelentett. És még a mai napig is sokat jelent. Ez mindig emlékeztet arra, ki vagyok, honnan jöttem és ki az, akire számíthatok. Az vagyok belül, mint aki ezt a képet kapta akkor.
- Ez sokat jelent nekem.
- Haragszol még rám?
- A régi barátomra már nem! - mosolyodtam el ismételten.
Megölelt én pedig a fejemet a vállára tettem.
- Hogy áll a hajam ezen a képen! – még tartottam a kezemben a fotót.
- Egy kicsit kócos!
- Legalább mondtad volna, hogy jól! – csaptam egy kisebbet a combjára.
- Nem ér verekedni! Remekül állt a hajad! Megfelel?
- Biztos?
- Hát persze!
- Jól van, hiszek neked!
Visszaadtam neki a képet, ő pedig visszatette ugyanoda ahonnan kivette.
- Ismerlek ugyebár és el is szóltad magad, mi bánt?
- Marcus.
Nem szólt semmit. Azt hittem, hogy fog valamit, de nem tette.
- Összevesztetek? – érdeklődött.
- Ma elutazott. Ezt persze tegnap este tudtam meg. Elvitt arra a kiállításra, amire el szerettem volna menni. Jól éreztük magunk, de hazafelé indulás előtt ezt közölte velem. Megharagudtam rá és egész este alig szóltam hozzá, nem is foglalkoztam vele. Reggel is ugyanezt műveltem. Amióta azonban elment van egy rossz érzésem. Annyira félek attól, hogy valami baja esett.
- Miért nem hívod fel?
- Már próbáltam. Nem kapcsolható. Mi van, ha valami baja történt valóban?
- Nem lett semmi baja! Lehet lemerült!
- Gitta is ezt mondta.
- Akkor meg nyugalom!
Visszatettem a fejem a vállára. Egyik pillanatban megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számot jelzett ki. Ránéztem Sebastian-ra aki jelezte nekem, hogy vegyem már fel a telefont. Megnyomtam a gombot, majd megszólaltam.
- Hallo.