Sziasztok!
Nagyon nagyon régen nem jelentkeztem már ezen az oldalon, bocsánat! Már írtam a másik oldalon is, hogy ennek az oka: vizsgaidőszak.
Most azonban itt vagyok és mostantól rendszeresen jelentkezek majd!
Mindhárom történetemhez hoztam folytatást:
Utolsó Ígéret - 52. fejezet
(kattintással elérhető)
(kattintással elérhető)
Ami pedig a mostani részt illeti:
Meddig tart a határ amit egy barát megengedhet magának? Joga van olyan dolgokban példálózni jelen esetben amilyen téren ő se különb?
Remélem megleptek pár véleménnyel! :)
Jó szórakozást!
Puszi
2. fejezet
- De ezt
mondtad.
Ekkor egy kis csönd alakult ki a beszélgetés közben. Ez furcsa volt, hisz mind a ketten bőbeszédűek vagyunk és be sem áll a szánk. Ilyen kínos csendek nem szoktak kialakulni, ha rólunk van szó. Vártam hátha mondd valamit az egész dologra, de nem mondott. Engem viszont érdekelt mit gondol róla.
- Mit szólsz a dologhoz? – tettem fel a kérdést és vártam a válaszát.
- Ausztria nem pár kilométerre van innen. – tett egy érdekes kijelentést.
- Ezzel tisztában vagyok én is.
- Te nem olyan vagy, aki csak egyik pillanatról a másikra összepakol és itt hagy csapot-papot. – nézett rám komolyan.
- Nem egyik pillanatról a másikra dologról van szó!
- Nekem az tűnik.
- Neked talán annak, nem is tudom, nem lehet azért, mert már huzamosabb ideje elérhetetlen vagy az embereknek?
- Persze a munkám.
- Amikor mutattam a gyűrűt és elmondtam mindent akkor is rám förmedtél, hogy miért nem szóltam erről. Tudod örülök, hogy a barátom vagy és fontos vagy nekem. Régóta ismerjük egymást, de az utóbbi időben nem foglalkoztál azokkal, akik a barátaid. Megértem én fontos ember vagy. Karriered van és a média körülvesz. Megeshet azért vágytál csak egy kis nyugalomra és erre a helyre, mert egy ideje elvesztetted azt a valakit, aki itt voltál.
- Nem vesztettem el! Eléggé érdekes irányba bicsaklott ez a beszélgetés. – ekkor elővett egy olyan stílust és hangnemet, amivel eddig még nem találkoztam. – Úgy látom igen nyers hangulatodban vagy.
- Nyers? – tettem az értetlent
- Nyers. De ha már így alakult elmondom mit is gondolok igazán erről az egészről.
- Hallgatlak!
- Én sosem bíztam benne. – kezdte így – Szerintem nem kellett volna ebbe belemenned. Meglehet, hogy te mindent elhiszel neki, de amikor utoljára találkoztunk se volt nekem egyenes. Sőt amikor bemutattál neki, már akkor se volt szimpatikus. - Hirtelen nem tudtam mit reagáljak. Tudtam, hogy nem lesznek soha legjobb barátok, de most kibújt a szög a zsákból. – Úgy gondolom nem ő az igazi társad. Hanna és én… - ekkor elég lett ebből az egészből.
- Most hogy kerül ide Hanna? Tudod, ha egy percre nem körülötted forog a világ, akkor máris minden… áhh- legyintettem – Hagyjuk!
- A barátod vagyok nem? Akkor meg el kell mondjam, hogy mit gondolok, nem hinném hogy a te Marcusod az akire neked szükséged van!
- Mi az hogy a „te Marcusod” ? – mutattam az idézőjelet is.
- Nem is a szomszédé!
- Figyelj ebből elegem van! Először is minek hozod fel Hannat? Nem kellene szerintem vele példálóznod előttem. Őt is ugyanúgy ismerem, mint téged! És ha már erről az egyenességről beszélnünk, jobb lenne, ha mindenki a saját háza táján söprögetne nem? Ez pedig elég finom megfogalmazás volt hozzád képest! Másodszor pedig. Oké a barátom vagy, de ezt nem kérem tőled. Hallottad a stílusod? Ez nem te vagy! De tudod mit? Ezzel most megbántottál és jobb is, ha ezt a baráti csevejt most abbahagyjuk! Nekem nincs erre szükségem. Már csak egy rövid időt töltök itthon és nem éppen ezzel akarom színesíteni! – majd felálltam és elindulni készültem.
- Ilke! – hallottam, hogy szólít.
Megfordultam vissza hozzá és normális hangerővel közöltem vele mit gondolok.
- Itt te ugyanolyan vagy, mint bárki. Ne feledd itt nem az autóversenyzőt nézik benned, csak a régi Sebastiant, aki ha végigment az utcán minden szembejövőnek köszönt, itt nem csak körülötted forog az élet. Igent mondtam és szeretem őt, nekem nem arra van szükségem, hogy azt hallgassam, hogy Marcus ilyen megy olyan, mert neked nem szimpatikus, nekem se a szívem csücske a te választottad, de sose dörgölöm az orrod alá. Ezt a mostani valakit, aki a barátom bőrébe bújt meg a hátam közepére se kívánom!
A táskát a vállamra csaptam, majd kiléptem a kis kávézóból. Valami megváltozott, ez pedig most be is bizonyosodott. Mindannyian mások vagyunk ez tény és való és változunk is, de nem ilyennek képzeltem el a viszontlátást. Valahol mindig is tudtam, hogy nem kedveli Marcust, de sose beszélt így róla. Én is toleráltam a dolgait ő is az enyémeket. Én se adtam neki soha „életmódtanácsokat”, nem mondtam, hogy Hanna így meg úgy. Amikor pedig jött az egyenesség dologgal nagyon meglepődtem. Nem tudom mire fel mondja, de ő sem egy mintapéldány. Ezt pedig én tudom a legjobban. Sok titkát rám bízta már. Nem kellene ilyen kijelentésekkel élnie, mert ha kiderülne egy-két dolog egy-két húzás tőle az élete megváltozna.
Igazából kár volt erőltetni előtte ezt a vélemény dolgot. De most így kipukkant egy lufi. Annak azért örültem volna, ha tekintettel lett volna az érzéseimre és a boldogságomra, de nem tette.
Ugyanazon az úton haladtam, amelyen ide jöttem, hisz az úti célom az otthonom volt. Elővettem a telefonom és felhívtam Marcust.
- Szia Édesem! – szólt a telefonba
- Szia! Ugye nem zavarlak?
- Nem dehogy!
- Hogy telik a napod?
- Most már jobban. – ezen elmosolyodtam.
- Még mindig megy a háború? – érdeklődtem a munkahelyén kialakult helyzetről.
- A helyzet változatlan. Nem tudom miért nem lehet elfogadni, hogy engem neveztek a ki a leányvállalat vezetésére. Egyszer azért húzzák a szájukat, mert ha őket nevezik ki, el kell költözni és nem akarják, erre most mind a ketten azért fúrnak meg, mert engem választott. Komolyan mondom nem értem én ezt!
- Őszintén én sem. A hátad mögött megpróbálnak megfúrni.
- Igen, de tudod legalább már tudom! A szemembe így nem játsszák meg maguk.
- Ez is valami… Szeretlek – mondtam neki
- Én is szeretlek. De te most nem Sebastiannal süteményezel és beszélgetsz valahol?
- Nem. - adtam egy rövid választ.
- Történt valami?
- Hosszú. – próbáltam a témát terelni.
- Összevesztetek?
- Igen, nevezhetjük annak is.
- Mit értesz ez alatt?
- Este elmesélem jó?
- Rendben. Édesem le kell tennem itt van a nagyfőnök.
- Persze. Várlak haza!
- Sietek majd! Szeretlek!
- Én is. – majd hallottam, hogy bontotta a vonalat.
Belecsúsztatta, a telefonom a táskámba, majd haladtam tovább az ismerős útvonalon.
Késő délután volt. Mióta hazajöttem, nem csináltam igazából semmi említésre méltót, hagytam, hogy a dolgok elmenjenek mellettem. 6 óra után pár perccel ajtónyitódásra lettem figyelmes. Ezt furcsálltam, hisz Marcus később szokott hazajönni, így azonnal az ajtóhoz mentem. Kellemes meglepetésben volt részem. Ő jött haza. Megölelgettem és adtam neki egy csókot.
- Hogy hogy ilyen korán?
- Talán baj? – kérdezte mosolyogva.
- Máskor is el tudnám viselni, ha korábban jönnél haza!
- Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.
Bentebb mentünk.
Alig, hogy hazaért, máris menni akart. Csupán azt nem mondta hova.
- Ilke, kérlek, öltözz át, el akarlak vinni valahova.
- Így nem vagyok jó?
- Nekem így is jó vagy, de szerintem jobb lesz, ha másba jössz.
- De hova megyünk?
- Hova? Majd meglátod!
- Marcus! – nyöszörögtem neki, hátha elárul valamit.
- Ez most nem válik be!
- Na, jó. – elindultam a szobába, hogy keressek valamit.
Egy fél óra múlva is még mindig úgy álltam a készülődéssel, hogy szinte sehogy.
- Kész vagy?
- Még nem. Azt sem tudom hova akarsz vinni, nem tudom, mit vegyek fel.
Sikerült. Elmondta!
- Csak azért mondom el, mert késésben vagyunk! A Galériába viszlek. Tudod ma van annak a…
- Marcus sikerült?
- Igen!
- Már tudom, mit vegyek fel! – léptem hozzá és igazítottam meg a nyakkendőjét, majd megpusziltam.
Rövid időn belül elkészültem és hamarosan már az autóban ültünk.
- Mesélsz erről az összeveszésről?
- Milyen összeveszésre gondolsz?
- Sebastiannal.
- Tudod összekaptunk. Most nem olyan volt, mint régen. Az elején nem volt semmi különös, olyan volt, mint eddig is. Kérdezgettem válaszolt. Aztán ő is én pedig elmondtam, hogy megkérted a kezem és, hogy elköltözünk. Ezután meg furcsán viselkedett.
- Azért mert szeretlek és megkértem a kezed?
- Nem tudom, de igazából azzal jött, hogy Ausztria nem pár km-re van és hogy ez olyan hirtelen jött dolog. Mondtam neki, hogy nem tűnne annak, ha elérhető lenne a számomra is.
- És erre mit mondott?
- Inkább a lényeg azon van, hogy miként mondta. Érdekes volt, nem az volt, aki régen. Nem tudom neked tökéletesen elmondani, látnod kellett volna. De amúgy azt mondta, hogy szerinte nem kellett volna igent mondjak.
- Ez most komoly?
- Ezt mondta, de nem tudom, hogy miért. Viszont engem nem érdekel mit gondol. Szeretlek téged és te is engem. Az igent pedig biztosan mondtam neked szemernyi kétség nélkül.
Megfogta a kezem és megszorította.
- Örülök ennek.
Hamarosan megérkeztünk. Szerencsére időben értünk oda. Sokan voltak itt és a bejutás is nehéz volt. A kisváros színe java itt volt, és nagyon örültem, hogy mi is el tudtunk jönni. Megnéztük a kiállítást, majd később elindultunk haza.
Úton hazafelé nem éppen egy örömteli hír fogadott.
- Valamit még el kell mondjak. – nézett rám Marcus mielőtt az autót beindította volna.
- Mit?
- Köze van ahhoz is, hogy hamarabb jöttem ma haza. Amikor telefonáltál ugye megérkezett a nagyfőnök. Azért volt itt mert közbejött egy-két dolog.
- Egy két dolog?
- Holnap el kell utazzak Ausztriába a leányvállalathoz.
- És ezt most jutott eszedbe közölni velem?
- Nem akartam elrontani az örömöd.
- Hát.. nem hiszem el, hogy holnap elutazol, és most mondod el nekem. Mennyi ideig mégis?
- Egy hét 10 nap. Valahogy így. Attól függ, hogy sikerül elintéznem a dolgokat.
- Ugye ezt most rosszul hallottam?
- Ilke…
- Ne gyere most nekem semmivel. 10 napra elmész és ezt csak így közlöd! Egyáltalán mikor indulsz?
- Reggel 7-kor.
- Egyre jobb, de komolyan!
- Ilke tényleg ne haragudj rám, - fogta meg a kezem – de nem akartam az örömöd és az estét elrontani. Tudom, hogy szerettél volna eljönni ide és nem akartam előtte mondani.
- Sikerült elrontanod! – kihúztam kezem a kezei közül.
- Ilke!
- Menjünk haza!
Beindította az autót, majd elindultunk. Nem szóltam hozzá egy szót sem. Dühös voltam. Hazaértünk kiszálltam az autóból és egyenesen beviharoztam a házba. Marcus követett engem és megpróbált kiengesztelni. Én viszont hajthatatlan voltam és nem hagytam, hogy bármivel is próbálkozzon. Ledobtam a táskám a kanapéra, bementem a szobába. Kivettem a fülbevalókat a fülemből. Ekkor már ő is ott volt.
- Ilke ne haragudj, de muszáj elmennem.
- Most elmegyek lezuhanyozok, hagyjuk ezt a dolgot!
Bementem a fürdőszobába, gyorsan lezuhanyoztam, majd bebújtam az ágyba. Ő is letusolt, majd bebújt mellém. Odabújt hozzám, de én nem fordultam meg. Átkarolt.
- Ne felejtsd el beállítani az ébresztőt! – szóltam még neki.
Lassan elaludtam.
Reggel a telefon riasztására ébredtem. Marcus hamar kapcsolt és kinyomta azt. Felült és ott ült az ágy szélén. Én is összeszedtem magam, majd felkeltem.
- Főzök egy kávét. Pakold össze a cuccod! – mondtam útban az ajtó irányába.
Álmos voltam még nagyon, és szinte félig aludtam is, de sikerült a kávét megfőzzem. Elszöszmötöltem a konyhában, nem akartam végig nézni, ahogy készülődik. Nemsokára Marcus odajött hozzám. Átöltözve volt és egy kisebb utazóval együtt jött. Töltöttem neki a kávéból. Ivott belőle.
- Haragszol még rám?
- Indulnod kell lassan.
Elkísértem az ajtóig. Mielőtt elment volna adott még egy csókot.
- Vigyázz magadra és ha megérkeztél hívj majd fel!
- Rendben. – mondta majd kilépett az ajtón.
A nyitott ajtóban álltam és figyeltem, ahogy beszáll a kocsiba, beindítja azt, majd elindul. Még mindig haragudtam rá egy kicsit. Egész hazafelé vezető úton rá se hederítettem és itthon se sokat beszéltem vele. Hiba lett volna?
Ekkor egy kis csönd alakult ki a beszélgetés közben. Ez furcsa volt, hisz mind a ketten bőbeszédűek vagyunk és be sem áll a szánk. Ilyen kínos csendek nem szoktak kialakulni, ha rólunk van szó. Vártam hátha mondd valamit az egész dologra, de nem mondott. Engem viszont érdekelt mit gondol róla.
- Mit szólsz a dologhoz? – tettem fel a kérdést és vártam a válaszát.
- Ausztria nem pár kilométerre van innen. – tett egy érdekes kijelentést.
- Ezzel tisztában vagyok én is.
- Te nem olyan vagy, aki csak egyik pillanatról a másikra összepakol és itt hagy csapot-papot. – nézett rám komolyan.
- Nem egyik pillanatról a másikra dologról van szó!
- Nekem az tűnik.
- Neked talán annak, nem is tudom, nem lehet azért, mert már huzamosabb ideje elérhetetlen vagy az embereknek?
- Persze a munkám.
- Amikor mutattam a gyűrűt és elmondtam mindent akkor is rám förmedtél, hogy miért nem szóltam erről. Tudod örülök, hogy a barátom vagy és fontos vagy nekem. Régóta ismerjük egymást, de az utóbbi időben nem foglalkoztál azokkal, akik a barátaid. Megértem én fontos ember vagy. Karriered van és a média körülvesz. Megeshet azért vágytál csak egy kis nyugalomra és erre a helyre, mert egy ideje elvesztetted azt a valakit, aki itt voltál.
- Nem vesztettem el! Eléggé érdekes irányba bicsaklott ez a beszélgetés. – ekkor elővett egy olyan stílust és hangnemet, amivel eddig még nem találkoztam. – Úgy látom igen nyers hangulatodban vagy.
- Nyers? – tettem az értetlent
- Nyers. De ha már így alakult elmondom mit is gondolok igazán erről az egészről.
- Hallgatlak!
- Én sosem bíztam benne. – kezdte így – Szerintem nem kellett volna ebbe belemenned. Meglehet, hogy te mindent elhiszel neki, de amikor utoljára találkoztunk se volt nekem egyenes. Sőt amikor bemutattál neki, már akkor se volt szimpatikus. - Hirtelen nem tudtam mit reagáljak. Tudtam, hogy nem lesznek soha legjobb barátok, de most kibújt a szög a zsákból. – Úgy gondolom nem ő az igazi társad. Hanna és én… - ekkor elég lett ebből az egészből.
- Most hogy kerül ide Hanna? Tudod, ha egy percre nem körülötted forog a világ, akkor máris minden… áhh- legyintettem – Hagyjuk!
- A barátod vagyok nem? Akkor meg el kell mondjam, hogy mit gondolok, nem hinném hogy a te Marcusod az akire neked szükséged van!
- Mi az hogy a „te Marcusod” ? – mutattam az idézőjelet is.
- Nem is a szomszédé!
- Figyelj ebből elegem van! Először is minek hozod fel Hannat? Nem kellene szerintem vele példálóznod előttem. Őt is ugyanúgy ismerem, mint téged! És ha már erről az egyenességről beszélnünk, jobb lenne, ha mindenki a saját háza táján söprögetne nem? Ez pedig elég finom megfogalmazás volt hozzád képest! Másodszor pedig. Oké a barátom vagy, de ezt nem kérem tőled. Hallottad a stílusod? Ez nem te vagy! De tudod mit? Ezzel most megbántottál és jobb is, ha ezt a baráti csevejt most abbahagyjuk! Nekem nincs erre szükségem. Már csak egy rövid időt töltök itthon és nem éppen ezzel akarom színesíteni! – majd felálltam és elindulni készültem.
- Ilke! – hallottam, hogy szólít.
Megfordultam vissza hozzá és normális hangerővel közöltem vele mit gondolok.
- Itt te ugyanolyan vagy, mint bárki. Ne feledd itt nem az autóversenyzőt nézik benned, csak a régi Sebastiant, aki ha végigment az utcán minden szembejövőnek köszönt, itt nem csak körülötted forog az élet. Igent mondtam és szeretem őt, nekem nem arra van szükségem, hogy azt hallgassam, hogy Marcus ilyen megy olyan, mert neked nem szimpatikus, nekem se a szívem csücske a te választottad, de sose dörgölöm az orrod alá. Ezt a mostani valakit, aki a barátom bőrébe bújt meg a hátam közepére se kívánom!
A táskát a vállamra csaptam, majd kiléptem a kis kávézóból. Valami megváltozott, ez pedig most be is bizonyosodott. Mindannyian mások vagyunk ez tény és való és változunk is, de nem ilyennek képzeltem el a viszontlátást. Valahol mindig is tudtam, hogy nem kedveli Marcust, de sose beszélt így róla. Én is toleráltam a dolgait ő is az enyémeket. Én se adtam neki soha „életmódtanácsokat”, nem mondtam, hogy Hanna így meg úgy. Amikor pedig jött az egyenesség dologgal nagyon meglepődtem. Nem tudom mire fel mondja, de ő sem egy mintapéldány. Ezt pedig én tudom a legjobban. Sok titkát rám bízta már. Nem kellene ilyen kijelentésekkel élnie, mert ha kiderülne egy-két dolog egy-két húzás tőle az élete megváltozna.
Igazából kár volt erőltetni előtte ezt a vélemény dolgot. De most így kipukkant egy lufi. Annak azért örültem volna, ha tekintettel lett volna az érzéseimre és a boldogságomra, de nem tette.
Ugyanazon az úton haladtam, amelyen ide jöttem, hisz az úti célom az otthonom volt. Elővettem a telefonom és felhívtam Marcust.
- Szia Édesem! – szólt a telefonba
- Szia! Ugye nem zavarlak?
- Nem dehogy!
- Hogy telik a napod?
- Most már jobban. – ezen elmosolyodtam.
- Még mindig megy a háború? – érdeklődtem a munkahelyén kialakult helyzetről.
- A helyzet változatlan. Nem tudom miért nem lehet elfogadni, hogy engem neveztek a ki a leányvállalat vezetésére. Egyszer azért húzzák a szájukat, mert ha őket nevezik ki, el kell költözni és nem akarják, erre most mind a ketten azért fúrnak meg, mert engem választott. Komolyan mondom nem értem én ezt!
- Őszintén én sem. A hátad mögött megpróbálnak megfúrni.
- Igen, de tudod legalább már tudom! A szemembe így nem játsszák meg maguk.
- Ez is valami… Szeretlek – mondtam neki
- Én is szeretlek. De te most nem Sebastiannal süteményezel és beszélgetsz valahol?
- Nem. - adtam egy rövid választ.
- Történt valami?
- Hosszú. – próbáltam a témát terelni.
- Összevesztetek?
- Igen, nevezhetjük annak is.
- Mit értesz ez alatt?
- Este elmesélem jó?
- Rendben. Édesem le kell tennem itt van a nagyfőnök.
- Persze. Várlak haza!
- Sietek majd! Szeretlek!
- Én is. – majd hallottam, hogy bontotta a vonalat.
Belecsúsztatta, a telefonom a táskámba, majd haladtam tovább az ismerős útvonalon.
Késő délután volt. Mióta hazajöttem, nem csináltam igazából semmi említésre méltót, hagytam, hogy a dolgok elmenjenek mellettem. 6 óra után pár perccel ajtónyitódásra lettem figyelmes. Ezt furcsálltam, hisz Marcus később szokott hazajönni, így azonnal az ajtóhoz mentem. Kellemes meglepetésben volt részem. Ő jött haza. Megölelgettem és adtam neki egy csókot.
- Hogy hogy ilyen korán?
- Talán baj? – kérdezte mosolyogva.
- Máskor is el tudnám viselni, ha korábban jönnél haza!
- Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.
Bentebb mentünk.
Alig, hogy hazaért, máris menni akart. Csupán azt nem mondta hova.
- Ilke, kérlek, öltözz át, el akarlak vinni valahova.
- Így nem vagyok jó?
- Nekem így is jó vagy, de szerintem jobb lesz, ha másba jössz.
- De hova megyünk?
- Hova? Majd meglátod!
- Marcus! – nyöszörögtem neki, hátha elárul valamit.
- Ez most nem válik be!
- Na, jó. – elindultam a szobába, hogy keressek valamit.
Egy fél óra múlva is még mindig úgy álltam a készülődéssel, hogy szinte sehogy.
- Kész vagy?
- Még nem. Azt sem tudom hova akarsz vinni, nem tudom, mit vegyek fel.
Sikerült. Elmondta!
- Csak azért mondom el, mert késésben vagyunk! A Galériába viszlek. Tudod ma van annak a…
- Marcus sikerült?
- Igen!
- Már tudom, mit vegyek fel! – léptem hozzá és igazítottam meg a nyakkendőjét, majd megpusziltam.
Rövid időn belül elkészültem és hamarosan már az autóban ültünk.
- Mesélsz erről az összeveszésről?
- Milyen összeveszésre gondolsz?
- Sebastiannal.
- Tudod összekaptunk. Most nem olyan volt, mint régen. Az elején nem volt semmi különös, olyan volt, mint eddig is. Kérdezgettem válaszolt. Aztán ő is én pedig elmondtam, hogy megkérted a kezem és, hogy elköltözünk. Ezután meg furcsán viselkedett.
- Azért mert szeretlek és megkértem a kezed?
- Nem tudom, de igazából azzal jött, hogy Ausztria nem pár km-re van és hogy ez olyan hirtelen jött dolog. Mondtam neki, hogy nem tűnne annak, ha elérhető lenne a számomra is.
- És erre mit mondott?
- Inkább a lényeg azon van, hogy miként mondta. Érdekes volt, nem az volt, aki régen. Nem tudom neked tökéletesen elmondani, látnod kellett volna. De amúgy azt mondta, hogy szerinte nem kellett volna igent mondjak.
- Ez most komoly?
- Ezt mondta, de nem tudom, hogy miért. Viszont engem nem érdekel mit gondol. Szeretlek téged és te is engem. Az igent pedig biztosan mondtam neked szemernyi kétség nélkül.
Megfogta a kezem és megszorította.
- Örülök ennek.
Hamarosan megérkeztünk. Szerencsére időben értünk oda. Sokan voltak itt és a bejutás is nehéz volt. A kisváros színe java itt volt, és nagyon örültem, hogy mi is el tudtunk jönni. Megnéztük a kiállítást, majd később elindultunk haza.
Úton hazafelé nem éppen egy örömteli hír fogadott.
- Valamit még el kell mondjak. – nézett rám Marcus mielőtt az autót beindította volna.
- Mit?
- Köze van ahhoz is, hogy hamarabb jöttem ma haza. Amikor telefonáltál ugye megérkezett a nagyfőnök. Azért volt itt mert közbejött egy-két dolog.
- Egy két dolog?
- Holnap el kell utazzak Ausztriába a leányvállalathoz.
- És ezt most jutott eszedbe közölni velem?
- Nem akartam elrontani az örömöd.
- Hát.. nem hiszem el, hogy holnap elutazol, és most mondod el nekem. Mennyi ideig mégis?
- Egy hét 10 nap. Valahogy így. Attól függ, hogy sikerül elintéznem a dolgokat.
- Ugye ezt most rosszul hallottam?
- Ilke…
- Ne gyere most nekem semmivel. 10 napra elmész és ezt csak így közlöd! Egyáltalán mikor indulsz?
- Reggel 7-kor.
- Egyre jobb, de komolyan!
- Ilke tényleg ne haragudj rám, - fogta meg a kezem – de nem akartam az örömöd és az estét elrontani. Tudom, hogy szerettél volna eljönni ide és nem akartam előtte mondani.
- Sikerült elrontanod! – kihúztam kezem a kezei közül.
- Ilke!
- Menjünk haza!
Beindította az autót, majd elindultunk. Nem szóltam hozzá egy szót sem. Dühös voltam. Hazaértünk kiszálltam az autóból és egyenesen beviharoztam a házba. Marcus követett engem és megpróbált kiengesztelni. Én viszont hajthatatlan voltam és nem hagytam, hogy bármivel is próbálkozzon. Ledobtam a táskám a kanapéra, bementem a szobába. Kivettem a fülbevalókat a fülemből. Ekkor már ő is ott volt.
- Ilke ne haragudj, de muszáj elmennem.
- Most elmegyek lezuhanyozok, hagyjuk ezt a dolgot!
Bementem a fürdőszobába, gyorsan lezuhanyoztam, majd bebújtam az ágyba. Ő is letusolt, majd bebújt mellém. Odabújt hozzám, de én nem fordultam meg. Átkarolt.
- Ne felejtsd el beállítani az ébresztőt! – szóltam még neki.
Lassan elaludtam.
Reggel a telefon riasztására ébredtem. Marcus hamar kapcsolt és kinyomta azt. Felült és ott ült az ágy szélén. Én is összeszedtem magam, majd felkeltem.
- Főzök egy kávét. Pakold össze a cuccod! – mondtam útban az ajtó irányába.
Álmos voltam még nagyon, és szinte félig aludtam is, de sikerült a kávét megfőzzem. Elszöszmötöltem a konyhában, nem akartam végig nézni, ahogy készülődik. Nemsokára Marcus odajött hozzám. Átöltözve volt és egy kisebb utazóval együtt jött. Töltöttem neki a kávéból. Ivott belőle.
- Haragszol még rám?
- Indulnod kell lassan.
Elkísértem az ajtóig. Mielőtt elment volna adott még egy csókot.
- Vigyázz magadra és ha megérkeztél hívj majd fel!
- Rendben. – mondta majd kilépett az ajtón.
A nyitott ajtóban álltam és figyeltem, ahogy beszáll a kocsiba, beindítja azt, majd elindul. Még mindig haragudtam rá egy kicsit. Egész hazafelé vezető úton rá se hederítettem és itthon se sokat beszéltem vele. Hiba lett volna?
Egy pillanat sok mindent dönthet el. Dönthet pozitív, de ugyanakkor negatív irányba is…
Szia Zsömi!
VálaszTörlésAz nem kifejezés, hogy régen írtál de tudom mit éltél át a vizsgaidőszakban hisz együtt csináltuk végig! Örülök, hogy ide is hoztál részt, de mielőtt ezt elolvastam volna az első részt is el kellett ismét olvasnom, mert már nem emlékeztem rá, hogy mi is történt. Na de a részhez: nagyon tetszett és nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért volt Seb olyan amilyen, illetve, hogy mi fog az egészből kisülni. A legfontosabb dolog azonban a, hogy remélem Marcusnak nem lesz semmi baja, mert nagyon megkedveltem ennyi idő után már, de valamiért egy olyan érzésem lett, hogy valami történni fog vele és az nem lesz túl jó dolog. Várom már nagyon a következő részt is !Sziaszia
Szia :)
VálaszTörlésMár nagyon vártam az új részt. Azt hiszem mondtam már neked, hogy magával ragadt ezen történet első része :D
Imádom, ahogy írsz és ahogy összekuszálod a szálakat. Meglepődtem, fel sem merült bennem az, hogy Ilke és Seb baráti beszélgetésbe idáig fog fajulni. Nem értem Sebastiant, főleg a hangneme és a stílusa lepett meg, nem szokott Ő ilyen lenni azért. Egy valami azért nem hagyta el a figyelmem:"Nem tudom mire fel mondja, de ő sem egy mintapéldány. Ezt pedig én tudom a legjobban. Sok titkát rám bízta már. Nem kellene ilyen kijelentésekkel élnie, mert ha kiderülne egy-két dolog egy-két húzás tőle az élete megváltozna." Meg sem fordult a fejemben eddig, hogy Seb valami baklövést követett volna el. Remélem mindenre hamarosan fény derül, nagyon ovlasnám már a folytatást. :D valami azt súgja, hogy azért Marcus sem tökéletes, lehet Sebastiannak is igaza van egy-két dologban. Meglátjuk mi fog kisülni belőle :P
puszi
Reny
Szia!
VálaszTörlésNos megérkeztem kommentmaratonom utolsó állomásához (ennél bénább dolgot kitalálni se tudtam volna:DD)!
Ebben a részben sem csalódtam, nagyon tetszett.:) Bár, igazából sem Sebastiant sem Ilkét nem értem. Sebastiant azért nem, mert túlzottan vehemensen volt Marcus ellen, és túlságosan leszólta őt, és ez nem volt valami jogos dolog szerintem, mert nem neki kell döntenie, hanem Ilkének, és ha ő Marcust választotta, akkor hát, el kell fogadni a döntését. :D De Sebastian tuti bele van esve Ilkébe, szóval másrészről meg megértem, miért ilyen. :D Dee ez a hiszti a Marcus dologgal kapcsolatban, mármint amiatt, hogy elutazik, hát nem volt egy túl okos dolog Ilkétől. Szerintem túlreagálta a dolgot. És a végén az a mondat "Egy pillanat sok mindent dönthet el. Dönthet pozitív, de ugyanakkor negatív irányba is...", nekem valamiért nagyon rosszat sejtet. Na mindegy, meglátjuk mi lesz! Hozd az új fejezetet hamar!:)
Még több puszi :DD
Dorililien