1. fejezet

Sziasztok!

Íme az első ajándékom!

Egy történet ami két olyan ember életét dolgozza fel, akik már kiskoruk óta közel állnak egymáshoz. Egyikőjük egy sikeres, híres autóversenyző, míg a másik személy egy egyszerű hétköznapi ember.

Hogy miként kötődnek egymáshoz és hogy alakul az életük azt megtudhatjátok ebben a pár részes történetben.

Itt egy kis ízelítő:

Itt pedig a történet első része!
Jó szórakozást!

1. fejezet

Heppenheim. Ez az egyetlen szó a világnak egy kis részét takarja. A világmindenséghez képest egy apró helyet, ami hordoz szépséget magában. Nekem legalábbis nagyon sokat. Nem csak maga a hely, hanem az ide fűződő emlékek, az életem, egyszerűen minden ehhez a helyhez és ehhez a szóhoz kötődik: Heppenheim.
Reggel van. Mindössze pár perce ébredtem és keresem még a helyem a világban. Minden reggel beletelik ez jó pár percbe. Felhúztam a papucsom, majd odacsöszögtem az ablakomhoz és elhúztam a sötétítőfüggönyt. Ezzel a mozdulattal a napsugarak behatoltak a szobámba. Hirtelen minden megtelt fénnyel, színes lett a szoba. Gyönyörű napsütéses idő volt, jó volt kinézni az ablakon. Mikor felemeltem a kezem, megcsillant a napsugár az ujjamon lévő gyűrűn. Ekkor a tekintetem megakadt azon a bizonyos gyűrűn. Néztem és boldogság árasztott el.
Miután ébernek nyilvánítottam magam, elmentem a fürdőszobába, majd a mindennapos kis előkészületemet elvégeztem. Mindezek után reggelizni készültem. Kinyitottam a hűtő ajtaját és kivettem a reggelimnek szánt ételeket. Mindent kikészítettem az asztalra. Éppen az első falatnak akartam neki esni mikor hallottam, hogy a szobában csörög a telefonom. Felpattantam a székből és siettem a szobába, hogy időben felvegyem a készüléket. Az éjjeliszekrényemen volt a telefonom és egy gyors mozdulattal felkaptam azt onnan, majd felvettem a hívást.
- Már azt hittem fel sem veszed! – hallottam a vonal másik végéről.
- Neked is jó reggelt! Tudod milyen elfoglalt ember vagyok! – adtam meg válaszom.
- Ne is mondd! - mondta nevetve.
- Furcsa hogy hívsz, ugye nem azért, mert valami sürgős és halaszthatatlan közbe jött? – tettem fel a kérdésem.
- Nos, ami azt illeti... – kezdte.
- Szóval azt jelenti, hogy megint… - félbeszakított
- Ilke! – szólított nevemen – Csak egy fél óráról van szó!
- Olyan ismerős…
- Kérlek, ne csináld már! Ott leszek, ígérem!
- Rendben. Akkor találkozunk.
- Szia!
- Szia!
Készültem letenni a telefont, mikor meghallottam, hogy még beszél a vonal másik végéről.
- Pa papapa pam. –ezt énekelte.
Az éneklés erős kifejezés volt, de ezzel egy hatalmas mosolyt csalt az arcomra.
- Jaj Sebastian!
- Tudtam! Nemsokára találkozunk!
- Pa papapa pam. – köszöntem el így tőle
Végül a mosoly megmaradt az arcomon és mosolyogva mentem vissza a konyhába, hogy befejezzem a reggelim. Egész végig csak ez a kis dallam járt a fejemben és nem tudtam nem nevetni. Így végül nehézkesen, de sikerült megreggelizek. Elmosogattam a használt evőeszközöket, majd a dallammal a fejemben visszatáncoltam a szobámba. Rettentő boldognak éreztem magam és örömömben még az éjjeliszekrényről az órám is ügyesen lesöpörtem. Az kisebb csattanással ért földet. Felvettem a földről és nyugtáztam magamban, hogy túlélte a zuhanást. Visszatettem eredeti helyére, majd a szekrényemhez léptem. Kinyitottam az ajtaját. Ez egyet jelentett: dilemma. Mit is vegyek majd fel? Elkezdtem a ruhák között keresgélni. Elég sok időmbe telt, míg végül megtaláltam a megfelelő ruhadarabot. Kivettem és a vállfával felakasztottam a szekrényajtóra.
A délelőtt további részében elintéztem még néhány dolgot itthonról. A költözéssel kapcsolatban kellett az utolsó simításokat elvégezni. Egyeztetnem kellett a munkahelyemmel is, amit hamarosan otthagyok. Megkérték a kezem és párommal egy új városba, sőt mit is mondjak, másik országba költözünk majd, ami a munkája miatt szükséges. Kettős érzésem van ezzel kapcsolatban. Egyrészt rettentő boldog vagyok, hisz elkezdek egy új életet immár a vőlegényemmel. Egy boldog jövőt látok magunk előtt akárhányszor csak elképzelem mi lesz, ha elköltözünk innen. A jövendőbeli otthonunk már megvettük. Gyönyörű ház és már alig várom, hogy ott lakhassak vele. Másrészt. Itt jön a másik oldala a dolognak. Ez a hely az eddigi életem és rossz érzés itt hagyni ezt. Egész életemben itt éltem, minden ide köt. A sok kedves ember, az ismerős arcok, a barátok és a család hiányozni fog. Persze azokkal, akik fontosak nekünk a kapcsolatot tartjuk, de mégis más lesz. Nem lesz olyan, hogy ha éppenséggel van valamennyi szabadidőnk, hirtelen felindulásból beüljünk egy kávéra a kedvenc kávézónkba. Más lesz minden.
Ami a költözést illeti még nem pakoltam össze. Bár a ház már megvan, de még mindig van egy hónap hátra a költözésig. Addig pedig minden napot szeretnék emlékezetessé tenni és elraktározni az emlékeim közé.
Az idő gyorsan telt és azon kaptam észre magam, hogyha nem kezdek el készülődni, én leszek az, aki késni fog és nem Sebastian. Kapkodtam egy kicsit a készülődéssel, de végül is sikerült elkészüljek. Felkaptam a táskám, felvettem a vállamra, bezártam az ajtót majd pedig elindultam. Sétáltam. Közben persze nézelődtem és néha-néha meg is álltam, mikor egy-egy ismerős megállított egy rövid beszélgetésre. Végül is késtem. Nem sokat csupán 10 percet. Sebastian már ott ült az egyik asztalnál. Bár háttal ült nekem, de még így is megismertem őt. Odamentem hozzá és óvatosan minden nesz nélkül igyekeztem a háta mögé férkőzni. Szerencsére sikerült. Hátulról befogtam a szemét.
- Kitalálod ki vagyok? – mondtam neki halkan.
- Had gondolkozzak. – s várt néhány másodpercig. – Egy elvetemült rajongó, aki el akar rabolni. Talált? – tette fel kérdését.
- Most lebuktam!
Elengedtem végül, majd odaléptem mellé. Mikor meglátott széles vigyorral állt fel a székből, majd megölelt. Olyan régen nem láttuk már egymást és megvallva hiányzott már.
- És még én kések mindig ugye? – tette fel a kérdést miután elengedett.
- De nem így van?
Leültünk. Meg se tudtam szólalni, mert ahogy ránéztem rám is rám tört a nevetés. Egyfolytában csak vigyorgott. Végül sikerült összeszedni magunkat.
- Mit hozhatok neked? – kérdezte tőlem.
- A szokásos jó lesz.
- Gondolhattam volna. –s forgatta meg a szemét.
Felállt odalépett a pulthoz, majd elmondta mit szeretnénk.
- Itt is vagyok. Hiányoztam ugye?
- Alig bírtam ki ezt a pár percet. – válaszoltam nevetve.
- De most komolyra fordítva a szót hiányoztál. – kezét az állához tette és úgy csinált, mint aki gondolkozik. – Mikor is volt mikor utoljára láttuk egymást?
- Elég régen. Körülbelül másfél hónapja.
- Igen és várjunk csak! – hagyta abba a mondandóját egy pillanatra és nézett rám furán. Nem tudtam mi lelte hirtelen. – Valami olyan fura rajtad! – mikor ezt mondta már tudtam mire céloz. – Nagyon jól ál ez a hajszín!
- Köszönöm!
Közben kihozták a rendelést. A kedvenc süteményemet lerakták elém. Nagyon finomnak nézett ki és az is volt.
- És mi újság veled? Hogy vagytok? Mesélj mindenről! Mikor kezdődik újra a hajtás?
- Én, vagyis mi megvagyunk. - ezt egy kicsit furcsa hanglejtéssel mondta. - Tegnap este érkeztünk ide és most egy hosszabb időt itt fogunk tölteni. Még van 3 hét a nyári szünetből, ami tényleg pihenéssel tölthetek, szóval addig úgy döntöttünk itthon leszünk Heppenheimben. Most valahogy nem vágyok sehova, úgy érzem, csak a régi életemre van szükségem, a régi emberekre, a barátaimra, és persze rád is. Hiányzott már az, hogy beszélgessünk. Már nagyon régóta ismerjük egymást… – mikor ezt mondta akarva akaratlanul is elnevettem magam.
- Ne haragudj! – kértem tőle elnézést.
- Mi olyan vicces? – érdeklődött.
- Csak eszembe jutott, mikor anyukád először áthozott nálunk. Az arcod, amikor ott dúltál-fúltál, hogy te nem akarsz egy lánnyal játszani, mert a lányok nem szeretik az autókat és te nem akarsz babázni. Emlékszel rá te is ugye?
Ekkor elpirult.
- Ne is mondd!
- Akkor a hisztidre is emlékszel ugye?
- Nem tudom, miről beszélsz!
- Dehogynem!
- Na jó, tudom! Még kicsi voltam rendben?
- Persze tudom én. – mondtam, de a mosoly a szám szélén továbbra is megbújt. – Folytasd kérlek.
- Beszéltem Hannaval, hogy jöjjünk haza. Ennyi.
- És mit takar az, hogy elvagytok? És ennyi? Te bőbeszédűbb vagy! Tudod, hogy engem nem tudsz becsapni.
- Hosszú. – mondta egy sóhajtás kíséretében.
Ránéztem a karórámra látványosan, majd rá.
- Van időnk. Szóval?
- Nem tudom igazából. Együtt vagyunk és ennyi.
- Mi az, hogy ennyi?
- Néha vannak furcsa momentumok az éltünkben. Volt olyan, hogy arra lett volna szükségem, hogy akár csak annyit tegyem felém, hogy megfogja a kezem és megszorítja bátorításképpen vagy ilyen kis apró dolgok érted? – Jeleztem neki egy bólintással, hogy tudom, hogy mire gondol. – És nem kaptam meg. Jó persze neki is vannak gondjai, nagyon összeveszett a testvérével és már vagy egy hete nem is beszélnek. A szülei a testvére oldalára álltak. Megértem én és támogatom, de most úgy éreztem adok, de nem kapok. Aztán mondtam neki, hogy haza akarok jönni, de ő nem repesett az ötletért.
- De lehet ezért. Nem gondolod?
- Szerintem is. Jött azzal, hogy utazzunk el, de én meg erősködtem. Ezen összevesztünk, aztán végül hazajöttünk. Haragszik rám, amiért állítása szerint nem foglalkozok azzal, hogy ő mit érez, hogy ilyen a helyzete a családjával.
- Nyugi kibékül a családjával, aztán minden a régi kerékvágásban megy majd tovább. De most akkor nálatok vagytok, vagyis ő is ott van?
- Igen.
- És a szüleivel beszélt már?
- Nem. - egy lélegzetvételnyi szünet. – Bocsánat. – mondta végül ezt.
- Miért kérsz bocsánatot?
- Mert ezzel traktállak.
- Ugyan már! Mi barátok vagyunk! Az lett volna a furcsa, ha nem mondod el! Eddig mindig mindent megbeszéltünk és komolyan mondom neked, megharagudtam volna, ha nem beszélsz erről.
- Jól van. – s már láttam rajta, hogy tématerelés lesz. – És veled mi újság?
- Hát elég sok minden.
- Mégis mi?
- Hol is kezdjem? – tettem fel magamnak a kérdést. - Otthagyom a munkahelyem. – kezdtem így és már nyitottam is a számat a folytatásra, hogy magyarázatot adjak, de ő azonnal közbekérdezett.
- Miért?
- Épp ezt akartam elmondani. Szóval otthagyom a munkahelyem. Új életet fogok kezdeni, és ez ezzel fog járni.
- Miért kezdesz új életet?
Ránéztem és egy hatalmas mosoly ült az arcomra. Felemeltem a kezem és odatartottam elé.
- Eljegyeztek. – jelentettem ki.
- Csak nem?
- De igen! Megkérte a kezem egy hete.
- Nem is mondtad! – förmedt rám. Nem értettem miért reagált így.
- Talán azért nem mondtam, mert hiába próbáltalak elérni nem tudtalak. Nem gondolod?
- Megeshet.
-  Úgy terveztük, hogy miután végzek a munkával este, nála megyek és együtt vacsorázunk. Így is tettem. Mikor felértem hozzá gyönyörű látvány fogadott. Romantikus félhomály, gyertyafény és vacsora. Vacsora után pedig feltette a nagy kérdést. Én pedig igennel válaszoltam neki. És tudod azért is léptem ki a munkahelyemről, mert elköltözünk. – ennek hallatán arca megváltozott. – Elköltözünk Ausztriába.
- Ausztriába? – értetlenkedett.
- Nem azt mondtam? – kérdeztem vissza.
Magam is meglepődtem, hisz azt hittem örül majd a dolognak, vagy legalábbis ráerőltet egy mosolyt az arcára. Tudom, hogy nem kedveli vőlegényem, de legalább az én boldogságomnak örülhetne. Nekem se a szívem csücske Hanna, de mégis, nem ezt vártam volna tőle…