4. fejezet

Sziasztok!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek!

A húsvéti nyuszi nálam is járt és hagyott valamit nálam. Ezt pedig most nektek szeretném adni ajándékként. :) Három dolgot olvashattok tőlem a mai nap folyamán, három különböző oldalon.

Az alábbiakat:

Blank Page - 5. fejezet

Játék határok nélkül

Tudom nagyon régen jelentkeztem ismételten, bocsánat érte. Most viszont itt az idő, hogy hozzam a folytatást. Elmondható innentől kezdve felpörögnek az események. Talán most jönnek rá a szereplők, már túlnőttek a barátságukon.

Remélem megleptek pár véleménnyel :)

Jó szórakozást!

Puszi

4.

Idegesen vártam a vonal végéről érkező választ. Nem tudtam ki lehet, csak abban bíztam, hogy Marcus az. Recsegő hangot hallottam csak.
- Ki az?- kérdeztem.
- Ilke! – szólalt meg egy férfihang. – Végre elértelek! – Marcus volt.
- Mi történt a telefonoddal? Hívni akartalak, de nem voltál kapcsolható.
- Tudom, lemerültem és a telefontöltőt pedig otthon hagytam. Ezért is telefonálok így.
- Minden rendben veled? Jól vagy?
- Igen, nincs semmi baj.
- Annyira ideges voltam!
- Miért?
- Azért mert szeretlek, és egy idióta vagyok. – oldalra néztem, majd felálltam és arrébb sétáltam, magára hagyva Sebastian-t. - Sajnálom, hogy úgy viselkedtem. Megbocsátható?
- Én eddig se haragudtam rád.
- Tudod miután elmentél nagyon rossz érzésem volt. Annyira féltem, hogy bajod lesz, de nem hívtalak, mert nem akartalak zavarni.
- Nincs semmi bajom.
- Miért viselkedek néha ilyen bután? – kérdeztem tőle.
- Én még akkor is szeretlek, ha ilyen vagy. – elmosolyodtam magam.
- Én is szeretlek téged.
- Nemsokára megyek veszek egy töltőt a telefonomhoz aztán majd hívlak.
- Rendben.
- Ilke, most mennem kell.
- Rendben. Vigyázz magadra. Szeretlek.
- Te is vigyázz magadra. Szeretlek.
Megnyomtam a gombot, majd Sebastian felé fordultam. Továbbra is ült a lépcsőn, és a kezét babrálta. Boldogan visszasétáltam hozzá. Mosolyogtam, olyan voltam, mint akit kicseréltek. Leültem hozzá.
- Látom minden rendben. – tett egy kijelentést.
- Igen. – mondtam mosolyogva.
Arckifejezése nem változott. Mintha valami baja lett volna.
- Héé! – fogtam meg a kezét – Minden rendben?
Rám mosolygott. Választ azonban nem adott.
- Bökd már ki!
Továbbra sem válaszolt.
- Nem akarsz róla beszélni?
Rázta a fejét, hogy nem. Ott ültünk szótlanul. Egyszer azonban akaratlanul is elnevettem magam.
- Min nevetsz? – kérdezte tőlem.
- Csak eszembe jutott, amikor az óvodában hoztuk a formánkat.
- Akkor biztos valami csínytevésre gondolsz. – nevette el ő is magát.
- Igen arra. A sáros eset. Emlékszel rá?
- Sáros? – nem tudta miről beszélek.
- Tudod, amikor Frau Hammer-t vicceltük meg.
Felnevetett ismételten.
- Emlékszek.
- Olyan jó volt. Nem voltak gondjaink, minden más volt. Most meg mi van? Felnőttünk.
- Igen. Felnőttünk és változtunk. De vannak, amik változatlanok. – hangja komoly volt.
- Mire gondolsz?
- Nem lényeges.
- Ha már elkezdted, kérlek fejezd is be!
- Semmiség az egész. Tudod most, hogy felnőttem rájöttem arra vágyok, ugyanaz a kisgyerek legyek, mint akivel itt játszottál. Az maradhassak, aki a legjobb barátod volt. Ugyanolyan legyen minden. Fontos maradjak neked. – amikor az utolsó mondatot mondta megmagyarázhatatlan dolgot láttam rajta.
- Nekem ugyanúgy fontos vagy Sebastian, mint akkor. Most is a legjobb barátom vagy.
- Igen, a legjobb barátod.
- Annyi mindent tudunk egymásról annyi mindenen keresztülment már a barátságunk. Annyi dolog megváltozott körülöttünk. Jöttek új emberek az életünkbe és talán egy kicsikét meg is rémültem ettől. Ez most furán hangzik ugye? – Elmosolyodott. – Igen szóval furcsán. – vontam le a következtetést. - De így volt. Aztán ahogy telt az idő, ez elmúlt.
- Ilke, már minden más. – jelentette ki, miközben a szemembe nézett.
- Mit értesz ez alatt?
- Elmész.
- Igen elmegyek. De ez csak egy dolog. Te is elmentél, sőt alig vagy itthon, mégis megőriztük ezt a barátságot.
- Nem érted. – rázta szomorúan a fejét.
- Most mi van veled?
- Inkább megyek. – állt fel mellőlem.
- Mi az, hogy inkább mész?
- Örülök, hogy már nem haragszol rám… - már meg is tette az első lépést.
Felpattantam hirtelen.
- Sebastian…
- Nem akarom, hogy minden elromoljon, félek. – lépett ismételten egyet hátra.
Én utána léptem.
- Miért romlana el?
Idegesen nevetett.
- Nem érted Ilke, nem érted…
- Fejezd már be ezt a nem érted Ilke dolgot!
- Rájöttem arra ebben a pár napban, hogy rosszul döntöttem. De így jártam.
Fogta magát, majd ott hagyott. Csak néztem őt ahogy elmegy. Megfordultam. Idegesen beletúrtam a hajamba. Amikor legközelebb megfordultam ismételten ott volt mögöttem.
- Rájöttem! De későn! – szívem elkezdett össze-vissza kalimpálni, nem értettem testem reakcióját. – Rosszul választottam. Akkoriban össze voltam zavarodva és nem tudom miért tettem ezt. Mindvégig más volt az, aki nekem kellett. Amikor közölted velem, hogy elmész és eljegyeztek rájöttem. Nem Hanna az, akire szükségem van. Te ott voltál mindig velem, az életem része voltál, de megijedtem, hogy már nem leszel az. Más életének a része leszel, én pedig elveszítelek. – elakadt a szavam. – És most tettem tönkre mindent.
Csak nézett rám én pedig mozdulatlanul álltam előtte.
- De legalább egyszer had tehessem meg. – mondta majd közelebb hajolt és megcsókolt. Viszonoztam a csókját. Különleges érzés kerített hatalmába. Ajkaink elváltak egymástól, majd homlokát az én homlokomhoz nyomta.
- Bocsáss meg nekem ezért.
- Menj el!
- Rendben. Szia. – köszönt, majd magamra hagyott.
Letöröltem az arcomon végiggördülő könnycseppet. Olyan buta voltam. Bárcsak ne is kérdeztem meg volna tőle, hogy mit nem értek! Bárcsak hagytam volna őt egyszerűen elsétálni! Csak az a legrosszabb az egészben, hogy nem volt közömbös az a csók, nem toltam el magamtól. Valami olyasmit éreztem, mint egykoron.
Vettem pár mély lélegzetet, majd visszamentem az óvodába. Gitta megdöbbenve nézett rám, nem mert tőlem mit kérdezni. Odaléptem a táskámhoz és felkaptam azt. Halkan utánam szökkent és megállított.
- Hová mész? – kérdezte alig hallhatóan.
- Beszélek vele!
- Mit akarsz neki mondani?
- Az igazat.
- Miféle igazat?
- Később elmondom.
- Várj már! Higgadj le egy kicsit!
- Nem kell lehiggadjak!
- Persze ez tükröződik az arcodon!
- Gitta!
- Ülj le! – utasított húgom.
Végül addig magyarázott nekem, amíg még ott maradtam egy kicsit. Elmondtam neki mit éreztem, miket mondott Sebastian. Azt tanácsolta gondoljam át. De én úgy éreztem ezen nincs mit átgondolni.
Amikor az egyik gyerek felébredt és Gitta odament hozzá, láttam az esélyt és meglógtam húgom elől. A Vettel család házához siettem. Az ajtóban állva vettem egy mély lélegzetet, majd kopogtam. Sebastian édesanyja nyitott nekem ajtót.
- Ilke édesem! Gyere be! – ölelgetett meg, majd beinvitált.
- Köszönöm, Sebastian itthon van?
- Igen hátul van. Gyere, szólok neki!
Bentebb mentem. Heike szólt fiának, aki meglepődötten nézett rám.
- Beszélhetnénk?
- Gyere. – fogta meg a karom és húzott az udvar irányába.
- Hanna itt van?  - kérdeztem tőle még mielőtt belekezdtem volna a mondandómba.
- Nincs. A testvérénél van.
- Ezt most kellett megtenned? Most kellett elmondanod? – kiakadtam.
- Sajnos eddig nem vettem észre a nyilvánvalót. Akkoriban még nem voltam ebben biztos. Most döbbentem rá.
- Komolyan nem hiszem el! – emeltem meg a hangom.
- Elveszítettelek igaz?
- Nem tudom. Magam sem tudom. – megfordultam, szétnéztem, hogy nem-e lát valaki minket. – Én már elfelejtettelek!
- Mi az, hogy elfelejtettél?
- Az, hogy kitöröltelek úgy a szívemből.
- Micsoda?
- Régen volt már. És még fiatal voltam. Észre se vettem, hogy mikor szerettem beléd, de beléd szerettem. Te pedig csak a barátodnak tekintettél. Aztán megtaláltad Hanna-t. Rossz volt végignézni, de boldog voltál. Ez volt az, amiért megfogadtam, hogy elfelejtelek. De szükségem is volt rád. Kellett a barátságod. Aztán amikor beindult az életed és egyre kevesebbet láttalak könnyű lett minden. Egy idő után már nem úgy láttalak. Egy barát lettél a szememben újra. Most pedig szeretem Marcust, de… - abbahagytam.
- Mi de?
Lehajtottam a fejem. Mire újra felemeltem ott volt a közelemben.
- De most egy pillanatra visszakaptam valamit abból a régi elfeledett érzésből. – vallottam be. – Viszont ez egy elfeledett érzés nem? Nincs szükség rá.
- De van!
- Most hazamegyek és elfelejtem. Élem ugyanúgy az életem. Te is ezt tedd!
- Ne felejtsd el!
- Sajnálom Sebastian, de Marcust szeretem. Egyszerűbb lenne minden, ha valóban elveszítenénk egymást. – léptem tőle hátrébb. Határozottan mondtam ki minden egyes szavamat, pedig egyáltalán nem éreztem magam annak.
 Hátrafelé lépkedtem és néztem őt. Már az ajtóban voltam, amikor az utolsó pillantást vetettem rá.
- Azt hiszem szeretem, azt hiszem. – mondtam magamban, talán azért, hogy önmagam is meggyőzzem, majd megfordultam.
Nem is néztem szét, hogy bárkinek is az útjában lehetek. De mégis útban voltam. Amint megfordultam nekiütköztem valakinek, aki mindennek szemtanúja volt…