5. fejezet

Üdvözöllek Titeket itt is!

Először is tudom, nagyon régen érkezett ide folytatás. Szánom bánom. Most viszont, hoztam nektek! Megszokott lehet a program eddigi részeiből is, hogy ajánlok egy számot.

Az ajánlott szám: 3

Tehát ez azt jelenti, hogy ha estig megérkezik a 3 komment, akkor holnap reggel már a következő program kerül fel.

Még mielőtt jó szórakozást kívánnék, megígértem írok egy kis segítséget a nagy kihagyás miatt.
Ami eddig történt:

Sebastian Vettel és Ilke Hoffner régi gyerekkori jó barátok. Már rég találkoztak, de most a nyári szünet alkalmával Sebastian hazalátogat szülővárosába. A két barát egy süteményezés alkalmával találkozik. A találkozó azonban nem épp úgy sikerül ahogy ők azt előre tervezték. Kiderül Ilke kezét megkérték és Sebastian és barátnőjének kapcsolata nem a legstabilabb. A baráti beszélgetés veszekedéssé alakul majd, és a két barát összeveszik. Később Ilke vőlegénye elutazik, majd a barátok kibékülnek. Ekkor azonban kiderülnek teljesen más dolgot. Némi érzelem összefűzi őket össze a barátságon túl. Ilke bevallja Sebastiannak, hogy valamikor többet jelentett neki, és Sebastian pedig elmondja számára is több Ilke. Sorsuk szála innentől kezdve miként alakul az a jövő zenéje. 

Most pedig it a fejezet!
Jó szórakozást!

5.

Talán a kisebb rosszba botlottam bele. Heike útjában voltam, akinek az arckifejezéséből kiindulva rájöttem, bizony hallott pár dolgot a beszélgetésünkből.

- Bocsánat. – kértem tőle elnézést, amiért majdnem letaroltam. Kissé zavarban voltam, ezt bevallom.

- Ilke… én… - kezdett neki mondandójának, bár szerintem ő is kereste a megfelelő kifejezéseket.

- Sajnos mennem kell, kérem, vigyázzon magára! – félbeszakítottam, majd sebes léptekkel el is hagytam a Vettel család házát.

Kellemetlen volt a szituáció nekem. Mindig is szerettem Sebastian anyukáját, nagyon sok időt töltöttem vele kiskoromban és persze később is. Ha nem anyu pesztrált minket gyerekként, akkor ő. De most, hogy felnőttünk és ilyen helyzetbe kerültünk más érzés volt a szemébe nézni. Miután kiléptem az ajtón elfordultam balra és haladtam a hazafelé vezető úton. Vettem mély lélegzeteket és próbáltam magam lenyugtatni. Kibukott nemrég valami belőlem, aminek lehet nem most volt itt az ideje. Már korábban el kellett volna mondani, vagy az lett volna a legegyszerűbb, ha megtartottam volna magamnak. De már késő bánat. Kimondtam és ő is kimondta. Innentől kezdve pedig két variáció van. Megmaradunk azok, akik eddig voltunk, vagy nem leszünk semmik a másik számára. 

Hallottam, hogy valaki liheg a hátam mögött. 

- Várj már! – állított meg. – Az edzőm rendesen kondiban tart, de elég téged utolérni! – fordított magával szemben.

- Akkor jobban kellene edzened!

- Lehet. De most… nem azért jöttem utánad, hogy erről beszéljünk. 

- Már nincs miről beszélni. Olyan rossz ezt most mondani, de nem kellett volna kimondani! Látod, már egy egyszerű mondatot se tudok megfogalmazni. – mosolyodtam el kényszerből. Rájöttem már tényleg nem tudom kifejezni azt sem amit akarok, vagy éppen nem akarok. Bár teljesen magammal sem vagyok tisztában. Hihetetlen.

- Jól tetted, hogy kimondtad! Még van esély.

- Mire? – tártam szét a karom.

- Arra, hogy változtassunk.

- Persze, mert ez ilyen egyszerű!

- Igen az!

- Nem, figyelj, ez abszurd. Én férjhez megyek, te meg… 

- Én meg?

- A világodban élsz majd! – vágtam rá azonnal.

- De ha nem akarok már a világomban élni?

- Hát akkor meg miben akarsz?

- Azt még én sem tudom.

- Pedig csak ez van neked. Menj szépen haza! – léptem egyet-

- Miért mennék? – megálltam. 

- Anyukád hallotta, hogy miről beszéltünk. – fordultam vissza felé és tudattam vele, hogy ez az egész napvilágot tudott.

- Tudom. – jelentette ki.

- Nagyon kellemetlen ez nekem. Belebotlottam és olyan fura volt ránézni. Biztos most gondol rólam nem épp szép dolgokat is.

- Ha te tudnád mit mondott!

- Épp ez az!

- Azt mondta menjek azonnal utánad! – meglepődtem ezen a kijelentésén. 

- Mi? – kérdeztem vissza továbbra is meglepetten.

- Jól hallottad! Kitessékelt a házból és közölte jöjjek azonnal utánad!

- Nem Sebastian! Nem hiszem! – ráztam a fejem.

- Miért lenne okom hazudni neked?

- Ez így már nem jó! – mondtam halkan.

Elindultam. Össze voltam zavarodva. Olyan régen láttuk már egymást és nem erre számítottam. Úgy terveztem régi barátként eltöltünk majd pár napot, segít majd készülődni. Ehelyett rögtön összevesztünk, majd kibékültünk. De hisz akik fontosak a másiknak azok meg tudják bocsátani a másik hibáit. De ebből több lett. Felszakadt egy nagyon régi seb, egy olyan érzés, amin egyszer már túltettem magam. Akkor rájöttem, ő nem az enyém és nagy nehezen, de elfelejtettem. Megismertem Marcust, boldog vagyok vele és elköteleztem magam mellette, ahogy neki mondtam szemernyi kétség nélkül mondta ki az igen szót neki. Sebastian tudom, mindig szerette Hanna-t. De most azt állítja rájött mégis rosszul választott. Mikor választott? Mikor döntött erről?

- Fejezd már be légy szíves, hogy csak gondolsz egyet és elmész! – förmedt rám és állított meg újból.

- Mikor? – kérdeztem tőle.

- Mi mikor?

- Mikor választottál rosszul? – tudnom kellett.

Mélyen a szemembe nézett. Szívem megint elkezdett össze-vissza verdesni, újra az az egyelőre meg nem értett reakció kerített hatalmába. 

- Emlékszel amikor közöltem veled, hogy kaptam egy esélyt az autóversenyzésbe? – bólogattam. – Akkor. Őrlődtem, mert nem akartalak itt hagyni. De ott volt annyi minden. Könnyen voltam befolyásolható. Tereltek az utamon. Anyu és apu mindig is azért hajtott, hogy ezt elérhessem. Akkor pedig megvolt az esélyem. És ott volt Hanna is. - felnevetett kényszerből. – Azt mondták anyuék szerencsés vagyok, mert Hanna is támogat. Tőle jobb barátnőt nem is akarhatnék magamnak. De akkor valami más motoszkált a szívemben. Nem attól tartottam mi lesz, ha Hanna-t itt hagyom, féltem mi lesz veled. Fontos voltál, hisz a legjobb barátom voltál és valahol több is. De ismeretlen volt nekem az a többletérzés. Nem mondtam el senkinek sem mit érzek. Utaltam otthon arra, hogy mi lenne, ha mégsem fogadnám el az ajánlatot. De rájöttem ők csalódnának. Anyunak egyszer megpróbáltam elmondani. Azt mondta különleges dolgot érzek és hezitálok. Anya azt hitte Hanna az, aki arra ösztönöz, maradjak. Végül meggyőztek. De ezt soha senki nem tudta, hogy te vagy az, aki miatt hezitáltam. De ahogy mondtam rosszul választottam. Te is láthatod, itt vagyok, ilyen helyzetben. Hagytam, hogy irányítsanak, de már nem. Nem akarom, hogy hozzámenj Marcushoz. Kimondom, mert már csak ezt tehetem.

- Én szeretem Marcust. – jelentettem ki.

- Biztosan?

Ekkor lépett ki az egyik házból egy középkorú nő. Nem ismertem őt. Viszont útjában voltunk. 

- Jó napot! – köszönt oda nekünk.

- Jó napot- köszöntem én is.

Sebastian levette tekintetét rólam, majd ő is üdvözölte a nőt.

- Jó napot!

A nő tett pár lépést, majd megállt. Kissé habozott. Visszafordult hozzánk.

- Elnézést. – zavart meg minket. – Ne haragudjon, hogy csak így megszólítom. – rá néztünk mind a ketten. – Zavarhatnám önöket pár pillanat erejéig?

Sebastian valahol sejtette mi lesz ennek a „zaklatásnak” az oka, s igazából megmondva én is.

- Persze. – válaszolt kedvesen Sebastian.

- Ön ugye a híres autóversenyző? – miután megkérdezte kissé zavarba jött.

- Igen én vagyok.

A nő vett egy nagyobb lélegzetet és feltett még egy kérdést.

- Megtenné nekem, ha nem túl nagy kérés, hogy aláírja nekem ezt a papírt? – elkezdett keresgélni a táskájában és talált egy papirost és egy tollat. Odanyújtotta Sebastiannak, ő pedig elvette.

- Kinek legyen?

- A kisfiamnak, Denis-nek. 

Pár mozdulat és alá is írta, majd visszanyújtotta a nőnek.

A nő hálálkodott, hogy volt olyan kedves Sebastian, hogy aláírta.

- Köszönöm! A fiam nagyon fog neki örülni.

- Szívesen! – mondta, majd elmosolyodott. 

A nő elbúcsúzott tőlünk, így ismételten kettesben maradtunk.

Várt, hogy válaszoljak a kérdésére, de nem akartam arra választ adni.

- Ilke! Kérlek, válaszolj!

- Mire? – tettem az értetlent.

- Biztosan szereted Marcust? – szegezte nekem újra a kérdést.

Ekkor már tudtam itt nincs kibúvási lehetőség és választ kell adjak. Választ, mégpedig olyat, amit igazán magam sem tudok. Szeretem Marcust, ez nem kérdés, de már ő nem csak egy barát. Nem tudom, hogy lehet ilyesmit érezni, de ezt érzem. Mind a ketten fontosak, de csak egyiküket választhatom. Marcust, akivel a jövőnk már megterveztük, vagy Sebastian-t aki tényleg rövid idő alatt felforgatta az életem. Ha nem jött volna most haza, akkor nem állnánk itt és nem éreznék ilyen dolgokat. Akkor meg se fordulna semmi kétség bennem.

- Szeretem. – mondtam halkan – Ugyanakkor… - haraptam el a mondandóm végét.

Mintha remény csillant volna meg előtte. 

- Ugyanakkor?

Elmondtam neki.

- Ugyanakkor te is a szívemnek egy darabja vagy. Így vagy úgy, de egy. Elfelejtettem már azt, amit fiatalon éreztem, de a legjobb barátomként mindig is ott voltál a szívemben. Jobb lenne, ha így maradna minden.

- Nekem is ott voltál mindig. Csak nem tudtam miként.

- Barátként. Tudod, hogy minden húzásod tudom. Tudom azt, miket tettél, nem vagy szent. Sajnálom igazából azokat, akikkel szemben ezt megtetted és a szüleidet is. Úgy gondolom és érzem, csalódnának benned. De én ezt megőrzöm, mert rám bíztad. A titkod, ahogy én is az enyéim rád. Ez a bizalom a barátságunkhoz köthető. Legjobb barátok.

- Lépjünk túl ezen a kategórián!

- Sebastian! – mondtam ki határozottan a nevét. – Te egyszer már döntöttél és választottál, most én is azt tettem. Hogy rosszul-e vagy sem azt nem tudom, de úgy ahogy kell. Csak fogadd el! Nem kell megértsd, csak fogadd el! Tedd meg a legjobb barátodért! – ez volt a végszó tőlem. 

Megfordultam, majd otthagytam őt.