5. fejezet

Üdvözöllek Titeket itt is!

Először is tudom, nagyon régen érkezett ide folytatás. Szánom bánom. Most viszont, hoztam nektek! Megszokott lehet a program eddigi részeiből is, hogy ajánlok egy számot.

Az ajánlott szám: 3

Tehát ez azt jelenti, hogy ha estig megérkezik a 3 komment, akkor holnap reggel már a következő program kerül fel.

Még mielőtt jó szórakozást kívánnék, megígértem írok egy kis segítséget a nagy kihagyás miatt.
Ami eddig történt:

Sebastian Vettel és Ilke Hoffner régi gyerekkori jó barátok. Már rég találkoztak, de most a nyári szünet alkalmával Sebastian hazalátogat szülővárosába. A két barát egy süteményezés alkalmával találkozik. A találkozó azonban nem épp úgy sikerül ahogy ők azt előre tervezték. Kiderül Ilke kezét megkérték és Sebastian és barátnőjének kapcsolata nem a legstabilabb. A baráti beszélgetés veszekedéssé alakul majd, és a két barát összeveszik. Később Ilke vőlegénye elutazik, majd a barátok kibékülnek. Ekkor azonban kiderülnek teljesen más dolgot. Némi érzelem összefűzi őket össze a barátságon túl. Ilke bevallja Sebastiannak, hogy valamikor többet jelentett neki, és Sebastian pedig elmondja számára is több Ilke. Sorsuk szála innentől kezdve miként alakul az a jövő zenéje. 

Most pedig it a fejezet!
Jó szórakozást!

5.

Talán a kisebb rosszba botlottam bele. Heike útjában voltam, akinek az arckifejezéséből kiindulva rájöttem, bizony hallott pár dolgot a beszélgetésünkből.

- Bocsánat. – kértem tőle elnézést, amiért majdnem letaroltam. Kissé zavarban voltam, ezt bevallom.

- Ilke… én… - kezdett neki mondandójának, bár szerintem ő is kereste a megfelelő kifejezéseket.

- Sajnos mennem kell, kérem, vigyázzon magára! – félbeszakítottam, majd sebes léptekkel el is hagytam a Vettel család házát.

Kellemetlen volt a szituáció nekem. Mindig is szerettem Sebastian anyukáját, nagyon sok időt töltöttem vele kiskoromban és persze később is. Ha nem anyu pesztrált minket gyerekként, akkor ő. De most, hogy felnőttünk és ilyen helyzetbe kerültünk más érzés volt a szemébe nézni. Miután kiléptem az ajtón elfordultam balra és haladtam a hazafelé vezető úton. Vettem mély lélegzeteket és próbáltam magam lenyugtatni. Kibukott nemrég valami belőlem, aminek lehet nem most volt itt az ideje. Már korábban el kellett volna mondani, vagy az lett volna a legegyszerűbb, ha megtartottam volna magamnak. De már késő bánat. Kimondtam és ő is kimondta. Innentől kezdve pedig két variáció van. Megmaradunk azok, akik eddig voltunk, vagy nem leszünk semmik a másik számára. 

Hallottam, hogy valaki liheg a hátam mögött. 

- Várj már! – állított meg. – Az edzőm rendesen kondiban tart, de elég téged utolérni! – fordított magával szemben.

- Akkor jobban kellene edzened!

- Lehet. De most… nem azért jöttem utánad, hogy erről beszéljünk. 

- Már nincs miről beszélni. Olyan rossz ezt most mondani, de nem kellett volna kimondani! Látod, már egy egyszerű mondatot se tudok megfogalmazni. – mosolyodtam el kényszerből. Rájöttem már tényleg nem tudom kifejezni azt sem amit akarok, vagy éppen nem akarok. Bár teljesen magammal sem vagyok tisztában. Hihetetlen.

- Jól tetted, hogy kimondtad! Még van esély.

- Mire? – tártam szét a karom.

- Arra, hogy változtassunk.

- Persze, mert ez ilyen egyszerű!

- Igen az!

- Nem, figyelj, ez abszurd. Én férjhez megyek, te meg… 

- Én meg?

- A világodban élsz majd! – vágtam rá azonnal.

- De ha nem akarok már a világomban élni?

- Hát akkor meg miben akarsz?

- Azt még én sem tudom.

- Pedig csak ez van neked. Menj szépen haza! – léptem egyet-

- Miért mennék? – megálltam. 

- Anyukád hallotta, hogy miről beszéltünk. – fordultam vissza felé és tudattam vele, hogy ez az egész napvilágot tudott.

- Tudom. – jelentette ki.

- Nagyon kellemetlen ez nekem. Belebotlottam és olyan fura volt ránézni. Biztos most gondol rólam nem épp szép dolgokat is.

- Ha te tudnád mit mondott!

- Épp ez az!

- Azt mondta menjek azonnal utánad! – meglepődtem ezen a kijelentésén. 

- Mi? – kérdeztem vissza továbbra is meglepetten.

- Jól hallottad! Kitessékelt a házból és közölte jöjjek azonnal utánad!

- Nem Sebastian! Nem hiszem! – ráztam a fejem.

- Miért lenne okom hazudni neked?

- Ez így már nem jó! – mondtam halkan.

Elindultam. Össze voltam zavarodva. Olyan régen láttuk már egymást és nem erre számítottam. Úgy terveztem régi barátként eltöltünk majd pár napot, segít majd készülődni. Ehelyett rögtön összevesztünk, majd kibékültünk. De hisz akik fontosak a másiknak azok meg tudják bocsátani a másik hibáit. De ebből több lett. Felszakadt egy nagyon régi seb, egy olyan érzés, amin egyszer már túltettem magam. Akkor rájöttem, ő nem az enyém és nagy nehezen, de elfelejtettem. Megismertem Marcust, boldog vagyok vele és elköteleztem magam mellette, ahogy neki mondtam szemernyi kétség nélkül mondta ki az igen szót neki. Sebastian tudom, mindig szerette Hanna-t. De most azt állítja rájött mégis rosszul választott. Mikor választott? Mikor döntött erről?

- Fejezd már be légy szíves, hogy csak gondolsz egyet és elmész! – förmedt rám és állított meg újból.

- Mikor? – kérdeztem tőle.

- Mi mikor?

- Mikor választottál rosszul? – tudnom kellett.

Mélyen a szemembe nézett. Szívem megint elkezdett össze-vissza verdesni, újra az az egyelőre meg nem értett reakció kerített hatalmába. 

- Emlékszel amikor közöltem veled, hogy kaptam egy esélyt az autóversenyzésbe? – bólogattam. – Akkor. Őrlődtem, mert nem akartalak itt hagyni. De ott volt annyi minden. Könnyen voltam befolyásolható. Tereltek az utamon. Anyu és apu mindig is azért hajtott, hogy ezt elérhessem. Akkor pedig megvolt az esélyem. És ott volt Hanna is. - felnevetett kényszerből. – Azt mondták anyuék szerencsés vagyok, mert Hanna is támogat. Tőle jobb barátnőt nem is akarhatnék magamnak. De akkor valami más motoszkált a szívemben. Nem attól tartottam mi lesz, ha Hanna-t itt hagyom, féltem mi lesz veled. Fontos voltál, hisz a legjobb barátom voltál és valahol több is. De ismeretlen volt nekem az a többletérzés. Nem mondtam el senkinek sem mit érzek. Utaltam otthon arra, hogy mi lenne, ha mégsem fogadnám el az ajánlatot. De rájöttem ők csalódnának. Anyunak egyszer megpróbáltam elmondani. Azt mondta különleges dolgot érzek és hezitálok. Anya azt hitte Hanna az, aki arra ösztönöz, maradjak. Végül meggyőztek. De ezt soha senki nem tudta, hogy te vagy az, aki miatt hezitáltam. De ahogy mondtam rosszul választottam. Te is láthatod, itt vagyok, ilyen helyzetben. Hagytam, hogy irányítsanak, de már nem. Nem akarom, hogy hozzámenj Marcushoz. Kimondom, mert már csak ezt tehetem.

- Én szeretem Marcust. – jelentettem ki.

- Biztosan?

Ekkor lépett ki az egyik házból egy középkorú nő. Nem ismertem őt. Viszont útjában voltunk. 

- Jó napot! – köszönt oda nekünk.

- Jó napot- köszöntem én is.

Sebastian levette tekintetét rólam, majd ő is üdvözölte a nőt.

- Jó napot!

A nő tett pár lépést, majd megállt. Kissé habozott. Visszafordult hozzánk.

- Elnézést. – zavart meg minket. – Ne haragudjon, hogy csak így megszólítom. – rá néztünk mind a ketten. – Zavarhatnám önöket pár pillanat erejéig?

Sebastian valahol sejtette mi lesz ennek a „zaklatásnak” az oka, s igazából megmondva én is.

- Persze. – válaszolt kedvesen Sebastian.

- Ön ugye a híres autóversenyző? – miután megkérdezte kissé zavarba jött.

- Igen én vagyok.

A nő vett egy nagyobb lélegzetet és feltett még egy kérdést.

- Megtenné nekem, ha nem túl nagy kérés, hogy aláírja nekem ezt a papírt? – elkezdett keresgélni a táskájában és talált egy papirost és egy tollat. Odanyújtotta Sebastiannak, ő pedig elvette.

- Kinek legyen?

- A kisfiamnak, Denis-nek. 

Pár mozdulat és alá is írta, majd visszanyújtotta a nőnek.

A nő hálálkodott, hogy volt olyan kedves Sebastian, hogy aláírta.

- Köszönöm! A fiam nagyon fog neki örülni.

- Szívesen! – mondta, majd elmosolyodott. 

A nő elbúcsúzott tőlünk, így ismételten kettesben maradtunk.

Várt, hogy válaszoljak a kérdésére, de nem akartam arra választ adni.

- Ilke! Kérlek, válaszolj!

- Mire? – tettem az értetlent.

- Biztosan szereted Marcust? – szegezte nekem újra a kérdést.

Ekkor már tudtam itt nincs kibúvási lehetőség és választ kell adjak. Választ, mégpedig olyat, amit igazán magam sem tudok. Szeretem Marcust, ez nem kérdés, de már ő nem csak egy barát. Nem tudom, hogy lehet ilyesmit érezni, de ezt érzem. Mind a ketten fontosak, de csak egyiküket választhatom. Marcust, akivel a jövőnk már megterveztük, vagy Sebastian-t aki tényleg rövid idő alatt felforgatta az életem. Ha nem jött volna most haza, akkor nem állnánk itt és nem éreznék ilyen dolgokat. Akkor meg se fordulna semmi kétség bennem.

- Szeretem. – mondtam halkan – Ugyanakkor… - haraptam el a mondandóm végét.

Mintha remény csillant volna meg előtte. 

- Ugyanakkor?

Elmondtam neki.

- Ugyanakkor te is a szívemnek egy darabja vagy. Így vagy úgy, de egy. Elfelejtettem már azt, amit fiatalon éreztem, de a legjobb barátomként mindig is ott voltál a szívemben. Jobb lenne, ha így maradna minden.

- Nekem is ott voltál mindig. Csak nem tudtam miként.

- Barátként. Tudod, hogy minden húzásod tudom. Tudom azt, miket tettél, nem vagy szent. Sajnálom igazából azokat, akikkel szemben ezt megtetted és a szüleidet is. Úgy gondolom és érzem, csalódnának benned. De én ezt megőrzöm, mert rám bíztad. A titkod, ahogy én is az enyéim rád. Ez a bizalom a barátságunkhoz köthető. Legjobb barátok.

- Lépjünk túl ezen a kategórián!

- Sebastian! – mondtam ki határozottan a nevét. – Te egyszer már döntöttél és választottál, most én is azt tettem. Hogy rosszul-e vagy sem azt nem tudom, de úgy ahogy kell. Csak fogadd el! Nem kell megértsd, csak fogadd el! Tedd meg a legjobb barátodért! – ez volt a végszó tőlem. 

Megfordultam, majd otthagytam őt.

NAGYON FONTOS!!!

Sziasztok!

Körülbelül egy órája értesültem én is a hírről. Gondolom már más oldalon olvastátok, de én is közzéteszem.

Tömören az a lényeg, hogy a Google Reader megszűnik, így nem látod a blogoknak a frissítéseit, amelyeken rendszeres olvasóként fel vagy iratkozva, másrészt pedig eltűnnek majd a rendszeres olvasók is a saját oldaladról

Egy részletes leírást ezen az oldalon olvastam:  http://noriciisblogdesign.blogspot.hu

"Mi az a Google Reader?

Mindennap fellépsz a blogspot fiókodba, s megnézed milyen friss bejegyzések kerültek fel más-más blogra. Ezt jelenti a Google Reader, ami behozza a friss bejegyzéseket, hogy ne kelljen mindig, folyamatosan nézned az adott blogod. Nos, ez fog megszűnni. "

"Akkor mi lesz? Mindennap sorba meg kell nézzem a blogokat?

Nem, nem kell! Van egy olyan oldal, ahova ha beregisztrálsz minden blogod bekerül, amit követsz és úgy fogod OTT(!) azon az oldalon látni, mintha blogspoton lennél. De, csak is látni fogod. Ott tudomásom szerint nem írhatsz bejegyzést a blogodra(bloglovinon), csak látod a friss bejegyzéseket. Ugyan úgy berakhatod a saját blogodat is, de csak azt látod ott, hogy kiköveti ott bloglovinon. Tehát blogspoton felrakod az új részt és bloglovinon látják. 

Tehát körülbelül három hét múlva már nem fogod blogspoton látni a friss bejegyzéseket tudomásom szerint."

"Mi az a bloglovin?

Az említett oldal, melynek segítségével láthatod kedvenc blogjaid legújabb bejegyzéseit."

Nos én is beregisztráltam és innentől kezdve ti is tudjátok a bloglovinon követni a történeteimet. A bal felső sarokba található a

  Follow my blog with Bloglovin 

feliratra.
Az összes oldalamra kiteszem. Kérlek titeket kövessétek így értesültök majd a frissítésről!

4. fejezet

Sziasztok!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek!

A húsvéti nyuszi nálam is járt és hagyott valamit nálam. Ezt pedig most nektek szeretném adni ajándékként. :) Három dolgot olvashattok tőlem a mai nap folyamán, három különböző oldalon.

Az alábbiakat:

Blank Page - 5. fejezet

Játék határok nélkül

Tudom nagyon régen jelentkeztem ismételten, bocsánat érte. Most viszont itt az idő, hogy hozzam a folytatást. Elmondható innentől kezdve felpörögnek az események. Talán most jönnek rá a szereplők, már túlnőttek a barátságukon.

Remélem megleptek pár véleménnyel :)

Jó szórakozást!

Puszi

4.

Idegesen vártam a vonal végéről érkező választ. Nem tudtam ki lehet, csak abban bíztam, hogy Marcus az. Recsegő hangot hallottam csak.
- Ki az?- kérdeztem.
- Ilke! – szólalt meg egy férfihang. – Végre elértelek! – Marcus volt.
- Mi történt a telefonoddal? Hívni akartalak, de nem voltál kapcsolható.
- Tudom, lemerültem és a telefontöltőt pedig otthon hagytam. Ezért is telefonálok így.
- Minden rendben veled? Jól vagy?
- Igen, nincs semmi baj.
- Annyira ideges voltam!
- Miért?
- Azért mert szeretlek, és egy idióta vagyok. – oldalra néztem, majd felálltam és arrébb sétáltam, magára hagyva Sebastian-t. - Sajnálom, hogy úgy viselkedtem. Megbocsátható?
- Én eddig se haragudtam rád.
- Tudod miután elmentél nagyon rossz érzésem volt. Annyira féltem, hogy bajod lesz, de nem hívtalak, mert nem akartalak zavarni.
- Nincs semmi bajom.
- Miért viselkedek néha ilyen bután? – kérdeztem tőle.
- Én még akkor is szeretlek, ha ilyen vagy. – elmosolyodtam magam.
- Én is szeretlek téged.
- Nemsokára megyek veszek egy töltőt a telefonomhoz aztán majd hívlak.
- Rendben.
- Ilke, most mennem kell.
- Rendben. Vigyázz magadra. Szeretlek.
- Te is vigyázz magadra. Szeretlek.
Megnyomtam a gombot, majd Sebastian felé fordultam. Továbbra is ült a lépcsőn, és a kezét babrálta. Boldogan visszasétáltam hozzá. Mosolyogtam, olyan voltam, mint akit kicseréltek. Leültem hozzá.
- Látom minden rendben. – tett egy kijelentést.
- Igen. – mondtam mosolyogva.
Arckifejezése nem változott. Mintha valami baja lett volna.
- Héé! – fogtam meg a kezét – Minden rendben?
Rám mosolygott. Választ azonban nem adott.
- Bökd már ki!
Továbbra sem válaszolt.
- Nem akarsz róla beszélni?
Rázta a fejét, hogy nem. Ott ültünk szótlanul. Egyszer azonban akaratlanul is elnevettem magam.
- Min nevetsz? – kérdezte tőlem.
- Csak eszembe jutott, amikor az óvodában hoztuk a formánkat.
- Akkor biztos valami csínytevésre gondolsz. – nevette el ő is magát.
- Igen arra. A sáros eset. Emlékszel rá?
- Sáros? – nem tudta miről beszélek.
- Tudod, amikor Frau Hammer-t vicceltük meg.
Felnevetett ismételten.
- Emlékszek.
- Olyan jó volt. Nem voltak gondjaink, minden más volt. Most meg mi van? Felnőttünk.
- Igen. Felnőttünk és változtunk. De vannak, amik változatlanok. – hangja komoly volt.
- Mire gondolsz?
- Nem lényeges.
- Ha már elkezdted, kérlek fejezd is be!
- Semmiség az egész. Tudod most, hogy felnőttem rájöttem arra vágyok, ugyanaz a kisgyerek legyek, mint akivel itt játszottál. Az maradhassak, aki a legjobb barátod volt. Ugyanolyan legyen minden. Fontos maradjak neked. – amikor az utolsó mondatot mondta megmagyarázhatatlan dolgot láttam rajta.
- Nekem ugyanúgy fontos vagy Sebastian, mint akkor. Most is a legjobb barátom vagy.
- Igen, a legjobb barátod.
- Annyi mindent tudunk egymásról annyi mindenen keresztülment már a barátságunk. Annyi dolog megváltozott körülöttünk. Jöttek új emberek az életünkbe és talán egy kicsikét meg is rémültem ettől. Ez most furán hangzik ugye? – Elmosolyodott. – Igen szóval furcsán. – vontam le a következtetést. - De így volt. Aztán ahogy telt az idő, ez elmúlt.
- Ilke, már minden más. – jelentette ki, miközben a szemembe nézett.
- Mit értesz ez alatt?
- Elmész.
- Igen elmegyek. De ez csak egy dolog. Te is elmentél, sőt alig vagy itthon, mégis megőriztük ezt a barátságot.
- Nem érted. – rázta szomorúan a fejét.
- Most mi van veled?
- Inkább megyek. – állt fel mellőlem.
- Mi az, hogy inkább mész?
- Örülök, hogy már nem haragszol rám… - már meg is tette az első lépést.
Felpattantam hirtelen.
- Sebastian…
- Nem akarom, hogy minden elromoljon, félek. – lépett ismételten egyet hátra.
Én utána léptem.
- Miért romlana el?
Idegesen nevetett.
- Nem érted Ilke, nem érted…
- Fejezd már be ezt a nem érted Ilke dolgot!
- Rájöttem arra ebben a pár napban, hogy rosszul döntöttem. De így jártam.
Fogta magát, majd ott hagyott. Csak néztem őt ahogy elmegy. Megfordultam. Idegesen beletúrtam a hajamba. Amikor legközelebb megfordultam ismételten ott volt mögöttem.
- Rájöttem! De későn! – szívem elkezdett össze-vissza kalimpálni, nem értettem testem reakcióját. – Rosszul választottam. Akkoriban össze voltam zavarodva és nem tudom miért tettem ezt. Mindvégig más volt az, aki nekem kellett. Amikor közölted velem, hogy elmész és eljegyeztek rájöttem. Nem Hanna az, akire szükségem van. Te ott voltál mindig velem, az életem része voltál, de megijedtem, hogy már nem leszel az. Más életének a része leszel, én pedig elveszítelek. – elakadt a szavam. – És most tettem tönkre mindent.
Csak nézett rám én pedig mozdulatlanul álltam előtte.
- De legalább egyszer had tehessem meg. – mondta majd közelebb hajolt és megcsókolt. Viszonoztam a csókját. Különleges érzés kerített hatalmába. Ajkaink elváltak egymástól, majd homlokát az én homlokomhoz nyomta.
- Bocsáss meg nekem ezért.
- Menj el!
- Rendben. Szia. – köszönt, majd magamra hagyott.
Letöröltem az arcomon végiggördülő könnycseppet. Olyan buta voltam. Bárcsak ne is kérdeztem meg volna tőle, hogy mit nem értek! Bárcsak hagytam volna őt egyszerűen elsétálni! Csak az a legrosszabb az egészben, hogy nem volt közömbös az a csók, nem toltam el magamtól. Valami olyasmit éreztem, mint egykoron.
Vettem pár mély lélegzetet, majd visszamentem az óvodába. Gitta megdöbbenve nézett rám, nem mert tőlem mit kérdezni. Odaléptem a táskámhoz és felkaptam azt. Halkan utánam szökkent és megállított.
- Hová mész? – kérdezte alig hallhatóan.
- Beszélek vele!
- Mit akarsz neki mondani?
- Az igazat.
- Miféle igazat?
- Később elmondom.
- Várj már! Higgadj le egy kicsit!
- Nem kell lehiggadjak!
- Persze ez tükröződik az arcodon!
- Gitta!
- Ülj le! – utasított húgom.
Végül addig magyarázott nekem, amíg még ott maradtam egy kicsit. Elmondtam neki mit éreztem, miket mondott Sebastian. Azt tanácsolta gondoljam át. De én úgy éreztem ezen nincs mit átgondolni.
Amikor az egyik gyerek felébredt és Gitta odament hozzá, láttam az esélyt és meglógtam húgom elől. A Vettel család házához siettem. Az ajtóban állva vettem egy mély lélegzetet, majd kopogtam. Sebastian édesanyja nyitott nekem ajtót.
- Ilke édesem! Gyere be! – ölelgetett meg, majd beinvitált.
- Köszönöm, Sebastian itthon van?
- Igen hátul van. Gyere, szólok neki!
Bentebb mentem. Heike szólt fiának, aki meglepődötten nézett rám.
- Beszélhetnénk?
- Gyere. – fogta meg a karom és húzott az udvar irányába.
- Hanna itt van?  - kérdeztem tőle még mielőtt belekezdtem volna a mondandómba.
- Nincs. A testvérénél van.
- Ezt most kellett megtenned? Most kellett elmondanod? – kiakadtam.
- Sajnos eddig nem vettem észre a nyilvánvalót. Akkoriban még nem voltam ebben biztos. Most döbbentem rá.
- Komolyan nem hiszem el! – emeltem meg a hangom.
- Elveszítettelek igaz?
- Nem tudom. Magam sem tudom. – megfordultam, szétnéztem, hogy nem-e lát valaki minket. – Én már elfelejtettelek!
- Mi az, hogy elfelejtettél?
- Az, hogy kitöröltelek úgy a szívemből.
- Micsoda?
- Régen volt már. És még fiatal voltam. Észre se vettem, hogy mikor szerettem beléd, de beléd szerettem. Te pedig csak a barátodnak tekintettél. Aztán megtaláltad Hanna-t. Rossz volt végignézni, de boldog voltál. Ez volt az, amiért megfogadtam, hogy elfelejtelek. De szükségem is volt rád. Kellett a barátságod. Aztán amikor beindult az életed és egyre kevesebbet láttalak könnyű lett minden. Egy idő után már nem úgy láttalak. Egy barát lettél a szememben újra. Most pedig szeretem Marcust, de… - abbahagytam.
- Mi de?
Lehajtottam a fejem. Mire újra felemeltem ott volt a közelemben.
- De most egy pillanatra visszakaptam valamit abból a régi elfeledett érzésből. – vallottam be. – Viszont ez egy elfeledett érzés nem? Nincs szükség rá.
- De van!
- Most hazamegyek és elfelejtem. Élem ugyanúgy az életem. Te is ezt tedd!
- Ne felejtsd el!
- Sajnálom Sebastian, de Marcust szeretem. Egyszerűbb lenne minden, ha valóban elveszítenénk egymást. – léptem tőle hátrébb. Határozottan mondtam ki minden egyes szavamat, pedig egyáltalán nem éreztem magam annak.
 Hátrafelé lépkedtem és néztem őt. Már az ajtóban voltam, amikor az utolsó pillantást vetettem rá.
- Azt hiszem szeretem, azt hiszem. – mondtam magamban, talán azért, hogy önmagam is meggyőzzem, majd megfordultam.
Nem is néztem szét, hogy bárkinek is az útjában lehetek. De mégis útban voltam. Amint megfordultam nekiütköztem valakinek, aki mindennek szemtanúja volt…

3. fejezet

Sziasztok!

Bocsánat a hosszú kimaradásért, ezen igyekszek majd változtatni a jövőben! Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett véleményeket, most is számítok rátok!

Nem írok kisregényt, jó szórakozást!

Puszi

3.

Már nagyon bánom, hogy így viselkedtem. Felkaptam a vizet a semmiért. Ez az egyik rossz tulajdonságom. Sajnos ilyen vagyok, képes vagyok bolhából elefántot csinálni. Bár igazából csak az zavart kimondva az egészben, hogy az utolsó pillanatban szólt nekem erről az útról.
Mióta elment Marcus megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak bennem. Félelmet éreztem. Nem tudom miért, de féltem. Volt egy baljós előérzetem is és ez a kettő együttesen igazán feszültté tette a perceimet. Azt kívántam bárcsak már eltelt volna pár óra és bárcsak hívott volna már Marcus. De még alig telt el egy óra mióta elment.
Miután elment sokáig álltam az ablak előtt a konyhában és csak néztem ki rajta, miközben szürcsölgettem a kávém. Néztem ki az ablakon mintha csak vártam volna valakit. Minden egyes pillanattal egyre feszültebb voltam, nem bírtam nem foglalkozni azzal az érzéssel. Hívni viszont nem akartam, hisz vezet, nem akartam közben zavarni. Ahogy teltek a percek, megpróbáltam elnyomni ezt az érzést és elkészülni. Készültem ugyanis meglátogatni húgomat. Itt dolgozik az óvodában és elég sűrven el szoktam hozzá menni. Olyankor beszélgetek egy kicsit vele és az ott lévő gyerekekkel is foglalkozok egy kicsit. Ez most jól fog neki jönni, hisz egyedül maradt a gyerekekkel, a munkatársa megbetegedett. Felhívta a szülőket és megkérte őket, hogy aki tudja, ne vigye a héten a gyerekét óvodába, mert egyedül nem tud annyi gyerekre odafigyelni. Szegénykém most igazán elfoglalt volt és megmondom nem is tudott a látogatásomról, amolyan meglepetésnek szántam. Gyorsan beledobtam a táskámba minden szükséges dolgot, lekaptam az akasztóról a kulcsom, bezártam az ajtót és elindultam. A telefonom egész úton a kezembe szorongattam. Ez egy kicsit megnyugtatott. A helyi buszjáratot használtam, hisz az óvoda nem éppen pár perces sétára volt a lakástól. Persze a busz megint késett, őszintén szólva nem is csodálkozom. Sokkal feltűnőbb lenne, ha egyszer pontosan a menetidő szerint érkezne a megállóba. Kinyitotta előttem a sofőr az ajtót, felszálltam vettem egy jegyet, majd haladtam hátha találok helyet. Nem voltak sokan a buszon és találtam is egy üres helyet, így leültem az ablak mellé. Azzal, hogy kifelé néztem rajta tereltem a gondolataim. Azzal, hogy csak ezzel az érzéssel foglalkoztam teljesen meg is feledkeztem Sebastian-ról. Bár megmondva, ha ilyen lesz ezután jobb, ha nem is foglalkozok vele. Nincs szükségem a kirohanásaira, a régi barátom akarom visszakapni.
A következő megálló volt az én végállomáson. Felálltam, odasétáltam az ajtóhoz és megnyomtam a jelzőgombot. A sofőr megállt és természetesen nyílt az ajtó így leszálltam. Körülbelül egy 10 percet sétáltam még, majd megérkeztem az óvodához. Elmosolyodtam. Valamikor régen én is ide jártam és a húgom is. Most pedig ő dolgozik itt, mint óvónő. Büszke vagyok rá. Emlékszek sokszor voltam rossz, néha már az óvónők se tudtak velem mit kezdeni. Amikor anyu vagy apu jött értem már várták aznap mit fognak nekik mondani, mit csináltam. Akkor furcsállták a dolgot, amikor nem panaszkodtak rám. Rossz gyerek voltam, de felnőttem. Talán jó ember lettem. Mindent megkaptam és mindenre megtanítottak, ami az embert jó emberré teszi, de mégis lehet, nem vagyok az.
Benyitottam az ajtón, majd haladtam az egyik szoba felé. Nem hallatszott nagy robaj, ami megmondva furcsa is volt, hisz nagyon sok hozzám hasonló kisgyerek jár ide. Megálltam az ajtó előtt, majd kopogtam. Lenyomtam a kilincset és beléptem. Épp egy mese közepét zavartam meg. Hatalmas mosollyal arcomon léptem be és üdvözöltem mindenkit.
- Sziasztok! – köszöntem vidáman.
Közben haladtam húgom felé, akinek az arcán megkönnyebbülés tükröződött.
- Szia! – köszönt. – Gyerekek mit kell mondani? – nézett kicsit bosszúsan a vele szemben ülő kislányokra és kisfiúkra.
- Csókolom! – majdnem kórusban szólt.
Adtam húgom arcára egy puszit.
- Gondoltam megleplek. Remélem nem gond!
- Dehogy is, jó, hogy jöttél! Van kedved ugye egy kicsit óvónőset játszani?
Elnevettem magam.
- Persze segítek neked egy kicsit.
Ő befejezte a mesét, addig én lepakoltam a táskám az övéhez. A telefonom a zsebembe tettem, hogy ha hívnak, azonnal fel tudjam venni. Amikor visszaértem hozzájuk, húgom Gitta összezárta a könyvet és a gyerekekhez szólt.
- Mit szólnátok ahhoz, ha egy kicsit kimennénk?
A gyerekek helyeselték a dolgot. Mindenki felpattant a helyéről és máris indultak ki az udvarra.
- Menj már velük. – kért meg Gitta
- Megyek. – mondtam mosolyogva.
Amikor rápillantottam láttam, hogy az arckifejezése ezt sugallja: Köszönöm!
Kimentünk a gyerekekkel, akik azonnal birtokba vették a kinti játékokat. Futkároztak, fogócskáztak, labdáztak, és nagyon sokat nevettek. Örültek és boldogok voltak. Nem sokkal később Gitta is kijött hozzám és megállt mellettem.
- Mi újság Ilke?
- Sok minden.
- Ez már nem hangzik jól. – nézett rám amolyan mindent el kell mondj nézéssel-  Azt hiszem van egy kis időnk, figyelek.
- Húgocskám ez a nézés!
- Mindent el kell mondj! Emlékszel mikor ott feküdtem az ágyadba és bőgtem neked. Mindig mindent elmondok neked és te is mindig. Nehogy ez legyen az első kivétel!
- De ez most hosszú. – sóhajtottam egy nagyot.
- Jó rendben. – durcáskodott egy kicsit.
Közben két kisfiú összeverekedett. Gitta azonnal odarohant és szétszedte őket, majd igen keményen lekorholta. Sajnáltam szegényt, látszott rajta, hogy fáradt és már nincs meg az a hatalmas türelme sem. Pedig ő igazán türelmes ember! Segítségére mentem és kitaláltam, hogy játsszunk valamit a gyerekekkel közösen. Beálltunk egy nagy körbe és elkezdtem egy régi gyerekdalt énekelni. Ezt még itt tanultam. Ez örökre bevésődött a fejembe, most pedig itt volt az ideje, hogy előkotorjam emlékeimből. Gitta is ismerte, ő is ezen nőtt fel.  Elkezdte velem együtt énekelni, majd a többedik éneklés után a gyerekek is. Közbe körbe-körbe jártunk. Miután láttam rajtuk, hogy unják egy labdás játékot mutattam nekik. Az szerencsére lekötötte őket, így mi is tudtunk egy kicsit pihenni. Odamentünk az ajtóhoz és leültünk a lépcsőre. Onnan rájuk is láttunk, és legalább tudtunk is egy kicsit beszélgetni.
- A tegnapi napom nem egészen úgy sikeredett, mint ahogy szerettem volna. – kezdtem neki a mesélésnek.
- Miért mi történt?
- Tudod tegnap jött haza Sebastian… - belevágott szavamba hirtelen
- Itthon van? Nem úgy volt, hogy később jön?
- De úgy volt. Találkoztunk a kávézóban. Először minden jó volt, tudod, mint régen, mesélt én is meséltem. Aztán mikor a téma Marcusra terelődött olyanokat vágott hozzám… nem gondoltam volna. De az a legjobb, hogy ő papol, pedig jobb lenne, ha hallgatna.
- Igen, a húzásai… mit is mondjak.
- A lényeg összevesztünk. Megmondtam neki, hogy a régi barátom akarom visszakapni és nem erre a valakire van szükségem. Felálltam és otthagytam. Aztán annyira hülyén viselkedtem.
- Hát szoktál. – felnevetett egyet.
Ránéztem és azt hiszem értette ő is mit takar az arckifejezésem.
- Bocsi, csak megpróbáltalak…
- Ha ennyire érdekel, nem mondok semmit! – csattantam fel.
- Jaj Ilke te is csináltál már velem párszor ilyet!
- És élveztem is. - mosolyodtam el, mert eszembe jutott az akkori arckifejezése.
- Figyelek rád!
- Elvitt Marcus a kiállításra.
- Jó volt? – kérdezett megint közbe. Nem is a húgom lenne, ha nem ez csinálná.
- Igen jó volt. Jól éreztük magunkat, majd amikor indultunk haza a kocsiban közölte, hogy ma reggel elutazik több napra. Nagyon mérges lettem rá, amiért az utolsó pillanatban szólt nekem. Egész este dúltam fúltam rá. Reggel is alig szóltam hozzá. Aztán elment. Gitta nem tudom megmagyarázni, de van egy olyan rossz érzésem. Félek, hogy baja van.
- Hívd fel!
- Nem akarom zargatni.
- Hagyd már ezt abba! Hívd fel! – emelte fel hangját.
Gitta mindig is ilyen volt. Megmondta eddig is kerek perec mit gondol és most is megmondta mit tegyek szerinte. Amikor én adok neki tanácsot amolyan csak sugallást teszek az irányába és ő tudja is mit kellene tennie, de persze előtte jól elpanaszolja magát és utána mindig megeszünk egy adag fagylaltot.
Elővettem a zsebemből a telefonom és készültem felhívni. Először nem akartam megnyomni azt a bizonyos gombot, de húgom erőteljesen utalt arra, hogy hívjam. Vártam, hogy kicsöngjön, de csak egy sípoló hangot hallottam. Nem volt kapcsolható.
- Nem kapcsolható. – mondtam elhaló hangon. – Nem hiába volt az érzésem! Történt valami!
- Ilke ez még nem azt jelenti!
- Gitta érzetem, volt egy baljós előérzetem és erre meg nem kapcsolható!
- Fejezd már be! Ez még nem jelent semmit! Lehet lemerült!
Igaza volt. Nem kell megint ezt csináljam. Elvetettem azt a lehetőséget, hogy történt vele valami. Vagyis próbáltam csak. Hiába játszottam a gyerekekkel csak a viselkedésemre tudtam gondolni és arra, hogy milyen érzésem volt reggel óta, valamint, hogy nem kapcsolható.
Később már látszott a gyerekeken, hogy elfáradtak. Itt is volt már a délutáni alvás ideje, úgyhogy Gitta beparancsolta őket az épületbe és lefektette őket. Míg ő ott ült velük én leültem újra a lépcsőre és megpróbáltam felhívni Marcus-t de újra ugyanaz volt az eredmény. Egy ideig ott ültem és csak néztem ki a fejemből. Hallottam, hogy mozgás van mögöttem.
- Még mindig nem veszi fel. – sóhajtottam egyet. – Tudom, ki kell vernem ezt a hülyeséget a fejemből, de tudod milyen vagyok. – egy kisebb szünetet tartottam. – Elaludtak a gyerekek Gitta?
- Még nem, ott van velük. – szólalt meg mögülem egy ismerős férfihang, majd a hang tulajdonosa leült mellém.
- Szia Sebastian! – köszöntem neki.
- Szia! – köszönt ő is vissza
- Miért jöttél? Csak nem segíteni akarsz Gitta-nak?
- Bocsánatot akarok kérni a barátomtól. – ekkor ránéztem.
- Barát…
- Igen nekem a barátom vagy, akire szükségem van! Nem éppen úgy viselkedtem, mint ahogy kellett volna.
- Ez most melyik Sebastian? Akivel tegnap találkoztam, vagy aki a barátom?
- Aki a barátod. A tegnapi egy tuskó.
- Mondasz valamit. – mosolyodtam el.
- Ezt már szeretem! – jelentette ki.
- Mit?
- Amikor mosolyogsz! – húzódott neki is mosolyra a szája.
Én is szeretem látni őt mosolyogni, szeretem látni, ha nevet, ha boldog. Mindig akad valami, amin tudunk nevetni és akármi is van, mindig felvidít. Ez pedig nagyon kevés embernek sikerült. Egy kezemen meg tudnám számolni hánynak.
- Várj, mutatok valamit! – elkezdett a zsebében kotorászni, majd kivette a pénztárcáját, abból pedig egy fényképet. Meglepődtem, amikor odaadta nekem.
- Emlékszel?

Persze, hogy emlékeztem. Ez a kép akkor készült, mielőtt bekerült a száguldó cirkusz világába. Azon a nyáron volt egy kisebb baráti összejövetel, ami elég érdekesen végződött. Mi persze már akkor nem voltunk ott, jobbnak láttuk, ha hamarabb otthagyjuk a társaságot. Utólag belegondolva jól tettük. Elmentünk sétálni és a nagy bolondozás közepett kattintotta el ezt a képet rólam. Egy nagyon kedves emlék nekem ez a kép és ő ezt magánál tartja. Elnevettem magam, amikor a kezemben tartottam a képet. 

- Írtál rá valamit… - félbeszakítottam.
- Emlékszek.
Megfordítottam és a saját kézírásommal találkoztam. Az alábbi szöveget írtam a képhez:
Az élethez szerencse kell. A szerencsén kívül pedig valami plusz. Ez a plusz benned van, te vagy az!
- Miért van a pénztárcádban?
- Ezt mindig magammal viszem. Amikor belekerültem ebbe és ezt adtad nekem, sokat jelentett. És még a mai napig is sokat jelent. Ez mindig emlékeztet arra, ki vagyok, honnan jöttem és ki az, akire számíthatok. Az vagyok belül, mint aki ezt a képet kapta akkor.
- Ez sokat jelent nekem.
- Haragszol még rám?
- A régi barátomra már nem! - mosolyodtam el ismételten.
Megölelt én pedig a fejemet a vállára tettem.
- Hogy áll a hajam ezen a képen! – még tartottam a kezemben a fotót.
- Egy kicsit kócos!
- Legalább mondtad volna, hogy jól! – csaptam egy kisebbet a combjára.
- Nem ér verekedni! Remekül állt a hajad! Megfelel?
- Biztos?
- Hát persze!
- Jól van, hiszek neked!
Visszaadtam neki a képet, ő pedig visszatette ugyanoda ahonnan kivette.
- Ismerlek ugyebár és el is szóltad magad, mi bánt?
- Marcus.
Nem szólt semmit. Azt hittem, hogy fog valamit, de nem tette.
- Összevesztetek? – érdeklődött.
- Ma elutazott. Ezt persze tegnap este tudtam meg. Elvitt arra a kiállításra, amire el szerettem volna menni. Jól éreztük magunk, de hazafelé indulás előtt ezt közölte velem. Megharagudtam rá és egész este alig szóltam hozzá, nem is foglalkoztam vele. Reggel is ugyanezt műveltem. Amióta azonban elment van egy rossz érzésem. Annyira félek attól, hogy valami baja esett.
- Miért nem hívod fel?
- Már próbáltam. Nem kapcsolható. Mi van, ha valami baja történt valóban?
- Nem lett semmi baja! Lehet lemerült!
- Gitta is ezt mondta.
- Akkor meg nyugalom!
Visszatettem a fejem a vállára. Egyik pillanatban megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számot jelzett ki. Ránéztem Sebastian-ra aki jelezte nekem, hogy vegyem már fel a telefont. Megnyomtam a gombot, majd megszólaltam.
- Hallo.

2. fejezet

Sziasztok!

Nagyon nagyon régen nem jelentkeztem már ezen az oldalon, bocsánat! Már írtam a másik oldalon is, hogy ennek az oka: vizsgaidőszak.

Most azonban itt vagyok és mostantól rendszeresen jelentkezek majd!

Mindhárom történetemhez hoztam folytatást:

Blank Page - 4. fejezet

Utolsó Ígéret - 52. fejezet
(kattintással elérhető)

Ami pedig a mostani részt illeti:

Meddig tart a határ amit egy barát megengedhet magának? Joga van olyan dolgokban példálózni jelen esetben amilyen téren ő se különb? 

Remélem megleptek pár véleménnyel! :)

Jó szórakozást!

Puszi

2. fejezet

- De ezt mondtad.
Ekkor egy kis csönd alakult ki a beszélgetés közben. Ez furcsa volt, hisz mind a ketten bőbeszédűek vagyunk és be sem áll a szánk. Ilyen kínos csendek nem szoktak kialakulni, ha rólunk van szó. Vártam hátha mondd valamit az egész dologra, de nem mondott. Engem viszont érdekelt mit gondol róla.
- Mit szólsz a dologhoz? – tettem fel a kérdést és vártam a válaszát.
- Ausztria nem pár kilométerre van innen. – tett egy érdekes kijelentést.
- Ezzel tisztában vagyok én is.
- Te nem olyan vagy, aki csak egyik pillanatról a másikra összepakol és itt hagy csapot-papot. – nézett rám komolyan.
- Nem egyik pillanatról a másikra dologról van szó!
- Nekem az tűnik.
- Neked talán annak, nem is tudom, nem lehet azért, mert már huzamosabb ideje elérhetetlen vagy az embereknek?
- Persze a munkám.
- Amikor mutattam a gyűrűt és elmondtam mindent akkor is rám förmedtél, hogy miért nem szóltam erről. Tudod örülök, hogy a barátom vagy és fontos vagy nekem. Régóta ismerjük egymást, de az utóbbi időben nem foglalkoztál azokkal, akik a barátaid. Megértem én fontos ember vagy. Karriered van és a média körülvesz. Megeshet azért vágytál csak egy kis nyugalomra és erre a helyre, mert egy ideje elvesztetted azt a valakit, aki itt voltál.
- Nem vesztettem el! Eléggé érdekes irányba bicsaklott ez a beszélgetés. – ekkor elővett egy olyan stílust és hangnemet, amivel eddig még nem találkoztam. – Úgy látom igen nyers hangulatodban vagy.
- Nyers? – tettem az értetlent
- Nyers. De ha már így alakult elmondom mit is gondolok igazán erről az egészről.
- Hallgatlak!
- Én sosem bíztam benne. – kezdte így – Szerintem nem kellett volna ebbe belemenned. Meglehet, hogy te mindent elhiszel neki, de amikor utoljára találkoztunk se volt nekem egyenes. Sőt amikor bemutattál neki, már akkor se volt szimpatikus. - Hirtelen nem tudtam mit reagáljak. Tudtam, hogy nem lesznek soha legjobb barátok, de most kibújt a szög a zsákból. – Úgy gondolom nem ő az igazi társad. Hanna és én… - ekkor elég lett ebből az egészből.
- Most hogy kerül ide Hanna? Tudod, ha egy percre nem körülötted forog a világ, akkor máris minden… áhh- legyintettem – Hagyjuk!
- A barátod vagyok nem? Akkor meg el kell mondjam, hogy mit gondolok, nem hinném hogy a te Marcusod az akire neked szükséged van!
- Mi az hogy a „te Marcusod” ? – mutattam az idézőjelet is.
- Nem is a szomszédé!
- Figyelj ebből elegem van! Először is minek hozod fel Hannat? Nem kellene szerintem vele példálóznod előttem. Őt is ugyanúgy ismerem, mint téged! És ha már erről az egyenességről beszélnünk, jobb lenne, ha mindenki a saját háza táján söprögetne nem? Ez pedig elég finom megfogalmazás volt hozzád képest! Másodszor pedig. Oké a barátom vagy, de ezt nem kérem tőled. Hallottad a stílusod? Ez nem te vagy! De tudod mit? Ezzel most megbántottál és jobb is, ha ezt a baráti csevejt most abbahagyjuk! Nekem nincs erre szükségem. Már csak egy rövid időt töltök itthon és nem éppen ezzel akarom színesíteni! – majd felálltam és elindulni készültem.
- Ilke! – hallottam, hogy szólít.
Megfordultam vissza hozzá és normális hangerővel közöltem vele mit gondolok.
- Itt te ugyanolyan vagy, mint bárki. Ne feledd itt nem az autóversenyzőt nézik benned, csak a régi Sebastiant, aki ha végigment az utcán minden szembejövőnek köszönt, itt nem csak körülötted forog az élet. Igent mondtam és szeretem őt, nekem nem arra van szükségem, hogy azt hallgassam, hogy Marcus ilyen megy olyan, mert neked nem szimpatikus, nekem se a szívem csücske a te választottad, de sose dörgölöm az orrod alá. Ezt a mostani valakit, aki a barátom bőrébe bújt meg a hátam közepére se kívánom!
A táskát a vállamra csaptam, majd kiléptem a kis kávézóból. Valami megváltozott, ez pedig most be is bizonyosodott. Mindannyian mások vagyunk ez tény és való és változunk is, de nem ilyennek képzeltem el a viszontlátást. Valahol mindig is tudtam, hogy nem kedveli Marcust, de sose beszélt így róla. Én is toleráltam a dolgait ő is az enyémeket. Én se adtam neki soha „életmódtanácsokat”, nem mondtam, hogy Hanna így meg úgy. Amikor pedig jött az egyenesség dologgal nagyon meglepődtem. Nem tudom mire fel mondja, de ő sem egy mintapéldány. Ezt pedig én tudom a legjobban. Sok titkát rám bízta már. Nem kellene ilyen kijelentésekkel élnie, mert ha kiderülne egy-két dolog egy-két húzás tőle az élete megváltozna.
Igazából kár volt erőltetni előtte ezt a vélemény dolgot. De most így kipukkant egy lufi. Annak azért örültem volna, ha tekintettel lett volna az érzéseimre és a boldogságomra, de nem tette.
Ugyanazon az úton haladtam, amelyen ide jöttem, hisz az úti célom az otthonom volt. Elővettem a telefonom és felhívtam Marcust.
- Szia Édesem! – szólt a telefonba
- Szia! Ugye nem zavarlak?
- Nem dehogy!
- Hogy telik a napod?
- Most már jobban. – ezen elmosolyodtam.
- Még mindig megy a háború? – érdeklődtem a munkahelyén kialakult helyzetről.
- A helyzet változatlan. Nem tudom miért nem lehet elfogadni, hogy engem neveztek a ki a leányvállalat vezetésére. Egyszer azért húzzák a szájukat, mert ha őket nevezik ki, el kell költözni és nem akarják, erre most mind a ketten azért fúrnak meg, mert engem választott. Komolyan mondom nem értem én ezt!
- Őszintén én sem. A hátad mögött megpróbálnak megfúrni.
- Igen, de tudod legalább már tudom! A szemembe így nem játsszák meg maguk.
- Ez is valami… Szeretlek – mondtam neki
- Én is szeretlek. De te most nem Sebastiannal süteményezel és beszélgetsz valahol?
- Nem. - adtam egy rövid választ.
- Történt valami?
- Hosszú. – próbáltam a témát terelni.
- Összevesztetek?
- Igen, nevezhetjük annak is.
- Mit értesz ez alatt?
- Este elmesélem jó?
- Rendben. Édesem le kell tennem itt van a nagyfőnök.
- Persze. Várlak haza!
- Sietek majd! Szeretlek!
- Én is. – majd hallottam, hogy bontotta a vonalat.
Belecsúsztatta, a telefonom a táskámba, majd haladtam tovább az ismerős útvonalon.

Késő délután volt. Mióta hazajöttem, nem csináltam igazából semmi említésre méltót, hagytam, hogy a dolgok elmenjenek mellettem. 6 óra után pár perccel ajtónyitódásra lettem figyelmes. Ezt furcsálltam, hisz Marcus később szokott hazajönni, így azonnal az ajtóhoz mentem. Kellemes meglepetésben volt részem. Ő jött haza. Megölelgettem és adtam neki egy csókot.
- Hogy hogy ilyen korán?
- Talán baj? – kérdezte mosolyogva.
- Máskor is el tudnám viselni, ha korábban jönnél haza!
- Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.
Bentebb mentünk.
Alig, hogy hazaért, máris menni akart. Csupán azt nem mondta hova.
- Ilke, kérlek, öltözz át, el akarlak vinni valahova.
- Így nem vagyok jó?
- Nekem így is jó vagy, de szerintem jobb lesz, ha másba jössz.
- De hova megyünk?
- Hova? Majd meglátod!
- Marcus! – nyöszörögtem neki, hátha elárul valamit.
- Ez most nem válik be!
- Na, jó. – elindultam a szobába, hogy keressek valamit.
Egy fél óra múlva is még mindig úgy álltam a készülődéssel, hogy szinte sehogy.
- Kész vagy?
- Még nem. Azt sem tudom hova akarsz vinni, nem tudom, mit vegyek fel.
Sikerült. Elmondta!
- Csak azért mondom el, mert késésben vagyunk! A Galériába viszlek. Tudod ma van annak a…
- Marcus sikerült?
- Igen!
- Már tudom, mit vegyek fel! – léptem hozzá és igazítottam meg a nyakkendőjét, majd megpusziltam.
Rövid időn belül elkészültem és hamarosan már az autóban ültünk.
- Mesélsz erről az összeveszésről?
- Milyen összeveszésre gondolsz?
- Sebastiannal.
- Tudod összekaptunk. Most nem olyan volt, mint régen. Az elején nem volt semmi különös, olyan volt, mint eddig is. Kérdezgettem válaszolt. Aztán ő is én pedig elmondtam, hogy megkérted a kezem és, hogy elköltözünk. Ezután meg furcsán viselkedett.
- Azért mert szeretlek és megkértem a kezed?
- Nem tudom, de igazából azzal jött, hogy Ausztria nem pár km-re van és hogy ez olyan hirtelen jött dolog. Mondtam neki, hogy nem tűnne annak, ha elérhető lenne a számomra is.
- És erre mit mondott?
- Inkább a lényeg azon van, hogy miként mondta. Érdekes volt, nem az volt, aki régen. Nem tudom neked tökéletesen elmondani, látnod kellett volna. De amúgy azt mondta, hogy szerinte nem kellett volna igent mondjak.
- Ez most komoly?
- Ezt mondta, de nem tudom, hogy miért. Viszont engem nem érdekel mit gondol. Szeretlek téged és te is engem. Az igent pedig biztosan mondtam neked szemernyi kétség nélkül.
Megfogta a kezem és megszorította.
- Örülök ennek.
Hamarosan megérkeztünk. Szerencsére időben értünk oda. Sokan voltak itt és a bejutás is nehéz volt. A kisváros színe java itt volt, és nagyon örültem, hogy mi is el tudtunk jönni. Megnéztük a kiállítást, majd később elindultunk haza.
Úton hazafelé nem éppen egy örömteli hír fogadott.
- Valamit még el kell mondjak. – nézett rám Marcus mielőtt az autót beindította volna.
- Mit?
- Köze van ahhoz is, hogy hamarabb jöttem ma haza. Amikor telefonáltál ugye megérkezett a nagyfőnök. Azért volt itt mert közbejött egy-két dolog.
- Egy két dolog?
- Holnap el kell utazzak Ausztriába a leányvállalathoz.
- És ezt most jutott eszedbe közölni velem?
- Nem akartam elrontani az örömöd.
- Hát.. nem hiszem el, hogy holnap elutazol, és most mondod el nekem. Mennyi ideig mégis?
- Egy hét 10 nap. Valahogy így. Attól függ, hogy sikerül elintéznem a dolgokat.
- Ugye ezt most rosszul hallottam?
- Ilke…
- Ne gyere most nekem semmivel. 10 napra elmész és ezt csak így közlöd! Egyáltalán mikor indulsz?
- Reggel 7-kor.
- Egyre jobb, de komolyan!
- Ilke tényleg ne haragudj rám, - fogta meg a kezem – de nem akartam az örömöd és az estét elrontani. Tudom, hogy szerettél volna eljönni ide és nem akartam előtte mondani.
- Sikerült elrontanod! – kihúztam kezem a kezei közül.
- Ilke!
- Menjünk haza!
Beindította az autót, majd elindultunk. Nem szóltam hozzá egy szót sem. Dühös voltam. Hazaértünk kiszálltam az autóból és egyenesen beviharoztam a házba. Marcus követett engem és megpróbált kiengesztelni. Én viszont hajthatatlan voltam és nem hagytam, hogy bármivel is próbálkozzon. Ledobtam a táskám a kanapéra, bementem a szobába. Kivettem a fülbevalókat a fülemből. Ekkor már ő is ott volt.
- Ilke ne haragudj, de muszáj elmennem.
- Most elmegyek lezuhanyozok, hagyjuk ezt a dolgot!
Bementem a fürdőszobába, gyorsan lezuhanyoztam, majd bebújtam az ágyba. Ő is letusolt, majd bebújt mellém. Odabújt hozzám, de én nem fordultam meg. Átkarolt.
- Ne felejtsd el beállítani az ébresztőt! – szóltam még neki.
Lassan elaludtam.
Reggel a telefon riasztására ébredtem. Marcus hamar kapcsolt és kinyomta azt. Felült és ott ült az ágy szélén. Én is összeszedtem magam, majd felkeltem.
- Főzök egy kávét. Pakold össze a cuccod! – mondtam útban az ajtó irányába.
Álmos voltam még nagyon, és szinte félig aludtam is, de sikerült a kávét megfőzzem. Elszöszmötöltem a konyhában, nem akartam végig nézni, ahogy készülődik. Nemsokára Marcus odajött hozzám. Átöltözve volt és egy kisebb utazóval együtt jött. Töltöttem neki a kávéból. Ivott belőle.
- Haragszol még rám?
- Indulnod kell lassan.
Elkísértem az ajtóig. Mielőtt elment volna adott még egy csókot.
- Vigyázz magadra és ha megérkeztél hívj majd fel!
- Rendben. – mondta majd kilépett az ajtón.
A nyitott ajtóban álltam és figyeltem, ahogy beszáll a kocsiba, beindítja azt, majd elindul. Még mindig haragudtam rá egy kicsit. Egész hazafelé vezető úton rá se hederítettem és itthon se sokat beszéltem vele. Hiba lett volna?

Egy pillanat sok mindent dönthet el. Dönthet pozitív, de ugyanakkor negatív irányba is…

1. fejezet

Sziasztok!

Íme az első ajándékom!

Egy történet ami két olyan ember életét dolgozza fel, akik már kiskoruk óta közel állnak egymáshoz. Egyikőjük egy sikeres, híres autóversenyző, míg a másik személy egy egyszerű hétköznapi ember.

Hogy miként kötődnek egymáshoz és hogy alakul az életük azt megtudhatjátok ebben a pár részes történetben.

Itt egy kis ízelítő:

Itt pedig a történet első része!
Jó szórakozást!

1. fejezet

Heppenheim. Ez az egyetlen szó a világnak egy kis részét takarja. A világmindenséghez képest egy apró helyet, ami hordoz szépséget magában. Nekem legalábbis nagyon sokat. Nem csak maga a hely, hanem az ide fűződő emlékek, az életem, egyszerűen minden ehhez a helyhez és ehhez a szóhoz kötődik: Heppenheim.
Reggel van. Mindössze pár perce ébredtem és keresem még a helyem a világban. Minden reggel beletelik ez jó pár percbe. Felhúztam a papucsom, majd odacsöszögtem az ablakomhoz és elhúztam a sötétítőfüggönyt. Ezzel a mozdulattal a napsugarak behatoltak a szobámba. Hirtelen minden megtelt fénnyel, színes lett a szoba. Gyönyörű napsütéses idő volt, jó volt kinézni az ablakon. Mikor felemeltem a kezem, megcsillant a napsugár az ujjamon lévő gyűrűn. Ekkor a tekintetem megakadt azon a bizonyos gyűrűn. Néztem és boldogság árasztott el.
Miután ébernek nyilvánítottam magam, elmentem a fürdőszobába, majd a mindennapos kis előkészületemet elvégeztem. Mindezek után reggelizni készültem. Kinyitottam a hűtő ajtaját és kivettem a reggelimnek szánt ételeket. Mindent kikészítettem az asztalra. Éppen az első falatnak akartam neki esni mikor hallottam, hogy a szobában csörög a telefonom. Felpattantam a székből és siettem a szobába, hogy időben felvegyem a készüléket. Az éjjeliszekrényemen volt a telefonom és egy gyors mozdulattal felkaptam azt onnan, majd felvettem a hívást.
- Már azt hittem fel sem veszed! – hallottam a vonal másik végéről.
- Neked is jó reggelt! Tudod milyen elfoglalt ember vagyok! – adtam meg válaszom.
- Ne is mondd! - mondta nevetve.
- Furcsa hogy hívsz, ugye nem azért, mert valami sürgős és halaszthatatlan közbe jött? – tettem fel a kérdésem.
- Nos, ami azt illeti... – kezdte.
- Szóval azt jelenti, hogy megint… - félbeszakított
- Ilke! – szólított nevemen – Csak egy fél óráról van szó!
- Olyan ismerős…
- Kérlek, ne csináld már! Ott leszek, ígérem!
- Rendben. Akkor találkozunk.
- Szia!
- Szia!
Készültem letenni a telefont, mikor meghallottam, hogy még beszél a vonal másik végéről.
- Pa papapa pam. –ezt énekelte.
Az éneklés erős kifejezés volt, de ezzel egy hatalmas mosolyt csalt az arcomra.
- Jaj Sebastian!
- Tudtam! Nemsokára találkozunk!
- Pa papapa pam. – köszöntem el így tőle
Végül a mosoly megmaradt az arcomon és mosolyogva mentem vissza a konyhába, hogy befejezzem a reggelim. Egész végig csak ez a kis dallam járt a fejemben és nem tudtam nem nevetni. Így végül nehézkesen, de sikerült megreggelizek. Elmosogattam a használt evőeszközöket, majd a dallammal a fejemben visszatáncoltam a szobámba. Rettentő boldognak éreztem magam és örömömben még az éjjeliszekrényről az órám is ügyesen lesöpörtem. Az kisebb csattanással ért földet. Felvettem a földről és nyugtáztam magamban, hogy túlélte a zuhanást. Visszatettem eredeti helyére, majd a szekrényemhez léptem. Kinyitottam az ajtaját. Ez egyet jelentett: dilemma. Mit is vegyek majd fel? Elkezdtem a ruhák között keresgélni. Elég sok időmbe telt, míg végül megtaláltam a megfelelő ruhadarabot. Kivettem és a vállfával felakasztottam a szekrényajtóra.
A délelőtt további részében elintéztem még néhány dolgot itthonról. A költözéssel kapcsolatban kellett az utolsó simításokat elvégezni. Egyeztetnem kellett a munkahelyemmel is, amit hamarosan otthagyok. Megkérték a kezem és párommal egy új városba, sőt mit is mondjak, másik országba költözünk majd, ami a munkája miatt szükséges. Kettős érzésem van ezzel kapcsolatban. Egyrészt rettentő boldog vagyok, hisz elkezdek egy új életet immár a vőlegényemmel. Egy boldog jövőt látok magunk előtt akárhányszor csak elképzelem mi lesz, ha elköltözünk innen. A jövendőbeli otthonunk már megvettük. Gyönyörű ház és már alig várom, hogy ott lakhassak vele. Másrészt. Itt jön a másik oldala a dolognak. Ez a hely az eddigi életem és rossz érzés itt hagyni ezt. Egész életemben itt éltem, minden ide köt. A sok kedves ember, az ismerős arcok, a barátok és a család hiányozni fog. Persze azokkal, akik fontosak nekünk a kapcsolatot tartjuk, de mégis más lesz. Nem lesz olyan, hogy ha éppenséggel van valamennyi szabadidőnk, hirtelen felindulásból beüljünk egy kávéra a kedvenc kávézónkba. Más lesz minden.
Ami a költözést illeti még nem pakoltam össze. Bár a ház már megvan, de még mindig van egy hónap hátra a költözésig. Addig pedig minden napot szeretnék emlékezetessé tenni és elraktározni az emlékeim közé.
Az idő gyorsan telt és azon kaptam észre magam, hogyha nem kezdek el készülődni, én leszek az, aki késni fog és nem Sebastian. Kapkodtam egy kicsit a készülődéssel, de végül is sikerült elkészüljek. Felkaptam a táskám, felvettem a vállamra, bezártam az ajtót majd pedig elindultam. Sétáltam. Közben persze nézelődtem és néha-néha meg is álltam, mikor egy-egy ismerős megállított egy rövid beszélgetésre. Végül is késtem. Nem sokat csupán 10 percet. Sebastian már ott ült az egyik asztalnál. Bár háttal ült nekem, de még így is megismertem őt. Odamentem hozzá és óvatosan minden nesz nélkül igyekeztem a háta mögé férkőzni. Szerencsére sikerült. Hátulról befogtam a szemét.
- Kitalálod ki vagyok? – mondtam neki halkan.
- Had gondolkozzak. – s várt néhány másodpercig. – Egy elvetemült rajongó, aki el akar rabolni. Talált? – tette fel kérdését.
- Most lebuktam!
Elengedtem végül, majd odaléptem mellé. Mikor meglátott széles vigyorral állt fel a székből, majd megölelt. Olyan régen nem láttuk már egymást és megvallva hiányzott már.
- És még én kések mindig ugye? – tette fel a kérdést miután elengedett.
- De nem így van?
Leültünk. Meg se tudtam szólalni, mert ahogy ránéztem rám is rám tört a nevetés. Egyfolytában csak vigyorgott. Végül sikerült összeszedni magunkat.
- Mit hozhatok neked? – kérdezte tőlem.
- A szokásos jó lesz.
- Gondolhattam volna. –s forgatta meg a szemét.
Felállt odalépett a pulthoz, majd elmondta mit szeretnénk.
- Itt is vagyok. Hiányoztam ugye?
- Alig bírtam ki ezt a pár percet. – válaszoltam nevetve.
- De most komolyra fordítva a szót hiányoztál. – kezét az állához tette és úgy csinált, mint aki gondolkozik. – Mikor is volt mikor utoljára láttuk egymást?
- Elég régen. Körülbelül másfél hónapja.
- Igen és várjunk csak! – hagyta abba a mondandóját egy pillanatra és nézett rám furán. Nem tudtam mi lelte hirtelen. – Valami olyan fura rajtad! – mikor ezt mondta már tudtam mire céloz. – Nagyon jól ál ez a hajszín!
- Köszönöm!
Közben kihozták a rendelést. A kedvenc süteményemet lerakták elém. Nagyon finomnak nézett ki és az is volt.
- És mi újság veled? Hogy vagytok? Mesélj mindenről! Mikor kezdődik újra a hajtás?
- Én, vagyis mi megvagyunk. - ezt egy kicsit furcsa hanglejtéssel mondta. - Tegnap este érkeztünk ide és most egy hosszabb időt itt fogunk tölteni. Még van 3 hét a nyári szünetből, ami tényleg pihenéssel tölthetek, szóval addig úgy döntöttünk itthon leszünk Heppenheimben. Most valahogy nem vágyok sehova, úgy érzem, csak a régi életemre van szükségem, a régi emberekre, a barátaimra, és persze rád is. Hiányzott már az, hogy beszélgessünk. Már nagyon régóta ismerjük egymást… – mikor ezt mondta akarva akaratlanul is elnevettem magam.
- Ne haragudj! – kértem tőle elnézést.
- Mi olyan vicces? – érdeklődött.
- Csak eszembe jutott, mikor anyukád először áthozott nálunk. Az arcod, amikor ott dúltál-fúltál, hogy te nem akarsz egy lánnyal játszani, mert a lányok nem szeretik az autókat és te nem akarsz babázni. Emlékszel rá te is ugye?
Ekkor elpirult.
- Ne is mondd!
- Akkor a hisztidre is emlékszel ugye?
- Nem tudom, miről beszélsz!
- Dehogynem!
- Na jó, tudom! Még kicsi voltam rendben?
- Persze tudom én. – mondtam, de a mosoly a szám szélén továbbra is megbújt. – Folytasd kérlek.
- Beszéltem Hannaval, hogy jöjjünk haza. Ennyi.
- És mit takar az, hogy elvagytok? És ennyi? Te bőbeszédűbb vagy! Tudod, hogy engem nem tudsz becsapni.
- Hosszú. – mondta egy sóhajtás kíséretében.
Ránéztem a karórámra látványosan, majd rá.
- Van időnk. Szóval?
- Nem tudom igazából. Együtt vagyunk és ennyi.
- Mi az, hogy ennyi?
- Néha vannak furcsa momentumok az éltünkben. Volt olyan, hogy arra lett volna szükségem, hogy akár csak annyit tegyem felém, hogy megfogja a kezem és megszorítja bátorításképpen vagy ilyen kis apró dolgok érted? – Jeleztem neki egy bólintással, hogy tudom, hogy mire gondol. – És nem kaptam meg. Jó persze neki is vannak gondjai, nagyon összeveszett a testvérével és már vagy egy hete nem is beszélnek. A szülei a testvére oldalára álltak. Megértem én és támogatom, de most úgy éreztem adok, de nem kapok. Aztán mondtam neki, hogy haza akarok jönni, de ő nem repesett az ötletért.
- De lehet ezért. Nem gondolod?
- Szerintem is. Jött azzal, hogy utazzunk el, de én meg erősködtem. Ezen összevesztünk, aztán végül hazajöttünk. Haragszik rám, amiért állítása szerint nem foglalkozok azzal, hogy ő mit érez, hogy ilyen a helyzete a családjával.
- Nyugi kibékül a családjával, aztán minden a régi kerékvágásban megy majd tovább. De most akkor nálatok vagytok, vagyis ő is ott van?
- Igen.
- És a szüleivel beszélt már?
- Nem. - egy lélegzetvételnyi szünet. – Bocsánat. – mondta végül ezt.
- Miért kérsz bocsánatot?
- Mert ezzel traktállak.
- Ugyan már! Mi barátok vagyunk! Az lett volna a furcsa, ha nem mondod el! Eddig mindig mindent megbeszéltünk és komolyan mondom neked, megharagudtam volna, ha nem beszélsz erről.
- Jól van. – s már láttam rajta, hogy tématerelés lesz. – És veled mi újság?
- Hát elég sok minden.
- Mégis mi?
- Hol is kezdjem? – tettem fel magamnak a kérdést. - Otthagyom a munkahelyem. – kezdtem így és már nyitottam is a számat a folytatásra, hogy magyarázatot adjak, de ő azonnal közbekérdezett.
- Miért?
- Épp ezt akartam elmondani. Szóval otthagyom a munkahelyem. Új életet fogok kezdeni, és ez ezzel fog járni.
- Miért kezdesz új életet?
Ránéztem és egy hatalmas mosoly ült az arcomra. Felemeltem a kezem és odatartottam elé.
- Eljegyeztek. – jelentettem ki.
- Csak nem?
- De igen! Megkérte a kezem egy hete.
- Nem is mondtad! – förmedt rám. Nem értettem miért reagált így.
- Talán azért nem mondtam, mert hiába próbáltalak elérni nem tudtalak. Nem gondolod?
- Megeshet.
-  Úgy terveztük, hogy miután végzek a munkával este, nála megyek és együtt vacsorázunk. Így is tettem. Mikor felértem hozzá gyönyörű látvány fogadott. Romantikus félhomály, gyertyafény és vacsora. Vacsora után pedig feltette a nagy kérdést. Én pedig igennel válaszoltam neki. És tudod azért is léptem ki a munkahelyemről, mert elköltözünk. – ennek hallatán arca megváltozott. – Elköltözünk Ausztriába.
- Ausztriába? – értetlenkedett.
- Nem azt mondtam? – kérdeztem vissza.
Magam is meglepődtem, hisz azt hittem örül majd a dolognak, vagy legalábbis ráerőltet egy mosolyt az arcára. Tudom, hogy nem kedveli vőlegényem, de legalább az én boldogságomnak örülhetne. Nekem se a szívem csücske Hanna, de mégis, nem ezt vártam volna tőle…